A rokonok egymásra néztek, feszengtek, majd az unokatestvérek és a testvére is sorra álltak fel. A megalázó helyzetben senkinek sem volt kedve ünnepelni. Negyedórán belül az egész rokonság távozott, maga mögött hagyva a néma, kiürült lakást.
Az elválás és az új élet
Julián a kanapé szélén ült, fejét a kezébe temetve. — Tönkretetted a születésnapomat… lejárattál a családom előtt.
— Nem, Julián — felelte Carmen szelíden. — Te járatod le magadat minden áldott nap azzal, hogy nem becsülöd meg azt, aki melletted áll. Én csak megmutattam a tükröt.
Másnap reggel Carmen előszedte a saját megtakarítási számlájának dokumentumait. Az évek során félretett pénzből – amelyet a precíz beosztással és a saját munkájával keresett meg – elég tőkéje gyűlt össze ahhoz, hogy kivegyen egy kis, világos garzonlakást Alcalá de Henares központjában, és megnyissa a saját kis szabóságát.
Nem volt többé szükség arra, hogy könyörögjön a megbecsülésért vagy elviselje a hűtőre ragasztott szalagokat.
Julián egyedül maradt a lakásban a felosztott hűtőjével, a kifizetetlen számláival és a mikrós ételeivel. Gyorsan rá kellett döbbennie, hogy a felesége nem a terhe volt, hanem a támasza és az élete alappillére – de akkor már késő volt.
Carmen kinyitotta az új műhelye ajtaját, beszívta a friss anyagok és a kávé illatát, és fellélegzett. 24 év után végre nem másnak terített asztalt, hanem a saját, független életét építette tovább.
