A férjem megtorpant. A szája tátva maradt, a szemei kiakadtak a csodálkozástól és a döbbent félelemtől.

Nem az a nő állt előtte, akit egy héttel ezelőtt itt hagyott. Egy gyönyörű, magabiztos, elegáns nő nézett rá hideg, elutasító tekintettel. A hajam tökéletesen be volt lőve, egy finom fekete ruhát viseltem, és az arcomon nyoma sem volt a fáradtságnak vagy a könnyeknek.

– Szia, Péter – mondtam csendesen, de határozottan. – Látom, megjöttél.

– Mi… mi történt veled? – dadogta a férjem, miközben végigmérte a megváltozott alakomat. – És miért nem nyílik az ajtó?

– Mert kicseréltettem a zárat – válaszoltam nyugodtan.

– Normális vagy?! – csattant fel, próbálva visszaszerezni az irányítást. – Ez az én házam is! Azonnal engedj be, mert rendőrt hívok!

Rámosolyogtam. Ez a mosoly fagyos volt, mint a téli jég.

– Nyugodtan hívhatod a rendőrséget, Péter. De attól tartok, ők téged fognak elvinni. A lakás kizárólag az én tulajdonom, a szüleim hagyatéka. A kilakoltatási végzés a bíróságtól már érvényben van, mivel nem vagy bejelentve ide állandó lakcímre.

Péter arca elfehéredett.
– De… de a holmijaim! A ruháim, a számítógépem!

Kinyitottam az ajtót egy kicsit szélesebbre, és rámutattam a folyosó sarkában felhalmozott fekete szemeteszsákokra.

– A holmijaid ott vannak a zsákokban. Minden egyes darab, amit itt hagytál. Pontosan úgy csomagoltam el őket, ahogyan te bántál velem az elmúlt években: mint a szeméttel.

A teljes összeomlás
Péter megpróbált felém lépni, de megragadtam a kezemet, és felmutattam egy vastag papírköteget.

– Ne tedd! Ha egy lépést is teszel felém, feljelentést teszek zaklatásért. És ha ez nem lenne elég, ajánlom, hogy nézd meg ezt a borítékot.

Átadtam neki a papírokat. Péter remegő kézzel nyitotta ki. Ahogy olvasta a sorokat, a háta mögött szinte megállt a levegő.

– Ez… ez a válókereset – suttogta. – És… mi ez a másik dokumentum?