Lefektettem Lilyt a puha, fehér ágyneműbe. Betakartam a vastag paplannal, megcsókoltam a homlokát, a sérült arcát finoman megkerülve.

– Anya? – nyitotta ki a szemét egy pillanatra a félhomályban.

– Itt vagyok, kicsim.

– Most már nem kell visszamennünk abba a nagy házba?

– Soha többé, Lily – suttogtam a fülébe. – Soha többé nem megyünk vissza.

– És apa?

A torkom elszorult egy pillanatra, de nem engedtem, hogy a hangom megremegjen.

– Apa ott maradt, ahol lenni akart. De nekünk nem kell ott lennünk vele. Mi itt vagyunk. Biztonságban.

Lily elmosolyodott, a kis kezét a párnája alá dugta, és újra elaludt.

Kimentem a nappaliba, megálltam a hatalmas ablak előtt. A kezem még mindig üresnek tűnt a karikagyűrű nélkül, de a mellkasomban… a mellkasomban nem volt többé az a fojtogató nehézség, amit hét éven át cipeltem.

A hálaadás estéje véget ért. A Petersonok elveszítették a látszatukat, elveszítették az unokájukat, és a büszkeségük szilánkokra tört a saját verandájukon.

Én pedig – az ösztöndíjas lány a kisvárosból – végre visszakaptam a saját életemet. És ami a legfontosabb: megvédtem az egyetlen dolgot ezen a világon, ami valóban számított.