Az a fiatalember, aki néhány másodperccel ezelőtt még gúnyosan felborította az asztalát, most a saját lábának a súlyát sem érezte. A térde megremegett.
– Tábornok úr… mi… mi nem tudtuk… – dadogta a fiú, miközben a torkán akadt a szó.
Vukovics tábornok lassan felállt. A protézissal kicsit bicegett, de a testtartása egyenes maradt. Ránézett a fiúra, és a hangja – bár halk volt – betöltötte a teraszt:
– Azt hittétek, hogy mert öreg vagyok, gyenge vagyok. Azt hittétek, hogy mert nem tudok futni, nem érdemlek tiszteletet. – A tábornok a fiú szemébe nézett. – Amikor én a fronton jártam, és a lábamat adtam ezért az országért, azért tettem, hogy nektek ne kelljen megismernetek a háború kegyetlenségét. Hogy szabadon sétálhassatok az utcán. Sajnálom, hogy a szabadságot, amit biztosítottam nektek, arra használjátok, hogy másokat megalázzatok.
A tanúk ítélete és a bűntudat
A kávézó többi vendége – akik eddig némán figyelték az eseményeket – most felálltak az asztaluktól. Szigorú, megvető pillantások szegeződtek a három fiatalemberre. Egy idős hölgy hangosan megszólalt:
– „Szégyelljétek magatokat! Egy rokkant veteránnal, egy idős emberrel szemben viselkedtek így?!”
A fiatalok arcáról letűnt minden arrogancia. A gúnyos nevetést felváltotta a gyomrukban lévő forró, fojtogató bűntudat. Megértették, hogy nemcsak egy idegen asztalát borították fel, hanem egy olyan emberét, akinek köszönhetően egyáltalán békében élhetnek.
A legmagasabb fiú lehajtotta a fejét. Erezte, hogy a könnyeim fojtogatják. Odalépett a földön lévő ételmaradékhoz, és remegő kézzel próbálta összegyűjteni a tányér darabjait.
– Kérem… kérem, tábornok úr, bocsásson meg nekünk… – suttogta a fiú elcsukló hangon. – Nem akartuk… nem tudtuk…
Vukovics tábornok lehajolt, megérintette a fiú vállát, és halkan így szólt:
– A bocsánatkérés nem nekem szól, fiam. Hanem annak a méltóságnak, amit az imént eltapostatok. Tanuljatok ebből a napból. Az igazi erő nem abban rejlik, hogy másokat megalázzunk, hanem abban, hogy megvédjük őket.
