Íme a történet felemelő és drámai befejezése, amelyben Carmen megmutatja az igazi erejét és tisztázza az évtizedes igazságokat:

Szombat délután egy órára Alcalá de Henares-i lakásuk megtelt zajjal. Julián édesanyja, a testvére, annak felesége, az unokatestvérek és a fiatal unokaöccsök mind összegyűltek a nappaliban. A hangulat ünnepi volt, a vendégek nevettek, beszélgettek, és várják a megszokott bőséges, finom falatokat, amikkel Carmen minden egyes családi összejövetelen kényeztetni szokta őket.

Julián büszkén feszített a vendégek között, bár az elmúlt három napban kizárólag mikrós készételeken és száraz szendvicseken élt, mert a főzőtudománya megradt a rántotta szintjén. Abban a szilárd hitben ringatta magát, hogy Carmen az utolsó pillanatban úgyis beadja a derekát. Végül is, gondolta, egyetlen feleség sem tenné meg, hogy megszégyeníti a férjét a saját édesanyja és rokonai előtt.

De Carmen nem az a nő volt többé, akit Julián 24 éven át kihasználható tényezőnek tekintett.

Amikor eljött az ebéd ideje, Julián kiment a konyhába. A pult teljesen üres volt. Nincsenek illatos tortillák, nincsenek aranybarnára sült krokettek, sem friss saláták. Csak Carmen ült az asztalnál egy csésze kávéval, nyugodtan olvasgatva.

— Carmen, hol vannak a tálak? A vendégek éhesek! — sziszegte Julián elfehéredett arccal, ügyelve arra, hogy a hangja ne hallatszódjon ki a nappaliba.

Carmen lassan letette a csészét, és rátekintett. — Megmondtam, Julián: a te vendégeid, a te születésnapod, a te vásárlásod. A hűtő jobb oldala a tiéd. Azt szolgálsz fel belőle, amit vettél.

— Ezt nem teheted meg velem! Az anyám is itt van! — kiáltott fel fojtott hangon a férfi.

— Nézd csak meg, mit tehetek meg — felelte Carmen nyugodtan.

Felállott, kézbe vett egy köteg szépen lefűzött, kinyomtatott dokumentumot, és kisétált a nappaliba. Julián kétségbeesetten követte, de már késő volt.

A számok igazsága

Carmen felállt a nappali közepén. A beszélgetés hirtelen elült, minden szem rá szegeződött.