A főfolyosó végén, Valeria egykori szobája – amelyet Alejandro elzárt a világ elől – nyitva hagyott ajtóval csábította. A lakatot valaki feltörte. Mariana belépett. A szoba olyan volt, mint egy időkapszula: a por belepte a bútorokat, az ablakok redőnyei pedig szinte teljesen kizárták a napfényt.
Az íróasztalon egy nyitott napló feküdt.
Mariana a szívéhez kapott, amikor meglátta a lapokat. Valeria utolsó bejegyzései nem egy boldog asszonyról meséltek, aki elhagyta a családját, ahogy a birtokon élők pletykáltak, hanem egy nőről, aki rettegett valakitől.
„Ramiro tudomást szerzett a titokról. Ha valaha történne velem valami, és Alejandro nem hisz nekem, keresse meg a dokumentumokat a pincében lévő régi borosrekesz mögött. Valeria.”
Mariana hirtelen hátrafordult. Alejandro állt az ajtóban, az arca halálsápadt volt, a tekintetében pedig mély fájdalom és döbbenet tükröződött.
– Mit keresel itt? – kérdezte Alejandro rekedt hangon.
– Azt, amit te két éve eltemettél, Alejandro – felelte Mariana határozottan, a kezébe véve a naplót. – Nem ment el önszántából, ugye? A feleséged nem hagyott el benneteket. Valaki elüldözte… vagy még rosszabb.
Alejandro a falhoz támaszkodott, és a kezébe temette az arcát. A kemény, magányos földbirtokos páncélja végre darabjaira hullott.
– Azt hittem… azt hittem, megunta a családi életet, mert egy nap egyszerűen eltűnt, és egy idegen üzenetet kaptam tőle – suttogta Alejandro. – A nagyapám régi üzlettársa, egy befolyásos ember a környéken, fenyegette. De én féltem a botránytól, féltem a szégyentől, ezért elfojtottam mindent. Elrejtettem a múltat, és a harag mögé bújtam.
Mariana közelebb lépett hozzá, és megérintette a karját.
– A gyerekeidnek nem egy vasemberre van szükségük, Alejandro. Egy olyan apára, aki szembenéz a múlttal, hogy ők szabadon élhessenek. Menjünk le a pincébe. Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a csendnek.
