— Én… én azt hiszem, elviszem a dolgaimat a teherautóhoz — mondta Eric gyáván, és elengedte Vanessa kezét. — Nem tudtam, hogy a lakás körüli jogi helyzet tisztázatlan.
— Eric! Mit művelsz?! — sikoltott fel Vanessa, de a férfi már a lift hívógombját nyomkodta.
A számla benyújtása
Ms. Aguilar kinyitotta a fekete bőrmappáját, és három hivatalos idézést vett ki belőle.
— Mrs. Hart — fordult édesanyámhoz. — A kliensem, Miss Claire Hart megbízásából hivatalosan is benyújtottuk a keresetet a következők miatt: illegális kulcselvétel, zsarolási kísérlet, valamint az elmúlt öt évben elkövetett pénzügyi visszaélések felderítése. A családi hitelkártyák, amelyeket ön és Vanessa használtak, má mától le vannak tiltva.
— Letiltva?! — hűlt el anyám. — De miből fizetjük ki az esküvői helyszínt?! A foglalót holnap kell teljesíteni!
— Az már a ti problémátok — válaszoltam hidegen. — Tíz éven át használtátok a nevemet és a hitelképességemet. De máától egyetlen centet sem kaptok tőlem. Ha az esküvőt meg akarjátok tartani, fizessétek ki a saját pénzetekből.
Vanessa felhorkant, de a hangjában már pánik bujkált:
— Te egy szörnyeteg vagy! A saját testvéred esküvőjét teszed tönkre!
— Nem, Vanessa — néztem egyenesen a szemébe. — Te tetted tönkre magad abban a pillanatban, amikor azt hitted, jogod van elvenni azt, amiért én meghaltam a munkában. Az esküvőt meg tarthatjátok egy olcsó kifőzdében is. Úgyis szereted a hirtelen fordulatokat.
A rendőr gyengéden, de határozottan az épület kijárata felé terelte őket.
— Hölgyeim, kérem, kövessék a teherautót, és hagyják el a magánterületet.
Anyám utoljára még visszanézett rám. A szemében nem bocsánatkérés volt, hanem a döbbenet: végre megértette, hogy a lánya, akit éveken át elnyomott és használati tárgynak tekintett, most egy megkerülhetetlen fal lett.
A kulcsot, amelyet a kezében szorongatott, lassú mozdulattal átadta a rendőrnek. A rendőr odaadta nekem.
