Miután mindenki elment, odalépett hozzám.
“Mindent beleadtál.”
“Nem.”
Körbenéztem az üres szobában.
“Odatettem, ahol apád javasolta.”
“Mi lesz a negyvennyolc százalékommal?”
“A tiéd maradnak.”
Felhúzta a szemöldökét.
“Nem vennéd el tőlem?”
“Sosem voltak az enyém.”
Halkan nevet.
“Ez sosem állította meg, Claire.”
“Nem.”
Rápillantott a bejáratra, ahol az alkalmazottak még ünnepeltek.
“Apa tervezte ezt?”
“Nem.”
Összehajtottam Thomas levelét.
“Az apád választást adott nekem.”
Ryanre néztem.
“És én is megtettem.”
Együtt mentünk vissza a Hawthorne Lane-re.
Thomas rózsabokrai virágoztak.
Majdnem kihúztam őket a halála utáni évben, mert túl fájt rájuk nézni.
Örültem, hogy nem tettem meg.
Mielőtt elindult volna, Ryan megállt a bejárati ajtónál.
“Anya?”
“Igen?”
“Nem tudom kiverni a fejemből, amit vacsoránál mondtam.”
“Én is.”
Zavarban tűnt.
“Mondtam, hogy nézd meg, meddig bírod tovább a pénzem nélkül.”
“Emlékszem rá.”
Habozott.
“Mennyi abból, amit azt hittem, hogy az enyém vagyok, az valójában a tiéd?”
Mérlegeltem a kérdést.
A ház.
A garancia.
A többségi részesedés.
Nyolc év ingyenes lakhatás.
Thomas előrelátása.
Türelmem.
Aztán elmosolyodtam.
“Ez rossz kérdés.”
“Melyik a helyes?”
Beléptem abba a házba, amit Thomas és én majdnem negyven évvel korábban vettünk.
“A helyes kérdés, hogy tudd, végre megérted-e, hogy egy másik embernek segíteni nem teszi a tulajdonosává.”
Ryan bólintott.
“Az.”
Aztán nevetni kezdett.
“Mi?”
“A bank hívása.”
“Mi a baj?”
“Egész idő alatt azt hittem, lefagyasztottad az üzletemet, mert megfenyegettem, hogy anyagilag nem segítek neked.”
“Most vontam vissza a garanciámat.”
“A nyomozás minden mást befagyasztott.”
“Pontosan.”
Rám meredt.
Aztán még hangosabb nevetésre tört ki.
Évek óta először a fiam magának nevetett, nem másokon.
Én is nevettem.
Ryan éveket töltött azzal, hogy elmondta a világnak, hogy miatta élek túl.
Claire majdnem mindent kockáztatott azzal, hogy megpróbált megszerezni egy ingatlant, amit túl réginek tartott nekem.
És még én is kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon teherré válok-e.
