Evelyn szemei tágra nyíltak. — Micsoda?! Ki a vagyonkezelő?! Én vagyok az egyetlen gyermeked!
— Pontosan ezért nem te vagy a vagyonkezelő — feleltem. — A vagyonkezelő egy független, banki jogi iroda. Mától kezdve egyetlen centhez sem férhetsz hozzá. Nem vehetsz fel hitelt a házamra, nem adhatod el a telket, és nem nyilváníttathatsz cselekvőképtelenné. És hogy a kérdésedre is válaszoljak: a végrendeletemet is módosítottam.
Evelyn megtántorodott. Hátralépett egy lépést, mintha gyomron vágták volna.
— Megvonod tőlem az örökséget?! A saját lányodtól és az unokáidtól?!
— Nem vontam meg mindent — válaszoltam hidegen. — Az unokáim számára külön oktatási alapítványi számlát nyitottam, amit csak 25 éves korukban kaphatnak meg, és amihez te egyetlen ujjal sem nyúlhatsz hozzá. De ami téged és a férjedet illet… ti pontosan azt kapjátok tőlem, amit vasárnap este adtatok nekem: semmit.
A szembesítés és az elszámolás
Evelyn ekkor teljesen elveszítette az önuralmát.
— Ezt nem teheted meg! Elmondom mindenkinek! Elmondom a rokonoknak, a szomszédoknak, hogy egy gonosz, önző öregasszony vagy, aki eldobta a saját családját!
— Nyugodtan mondd el nekik, Evelyn — mosolyogtam rá fagyos fenséggel. — De ne felejtsd el elmesélni a történet végét sem. Mert ha egyetlen hamis pletykát vagy rágalmat meghallok tőled, az ügyvédem azonnal benyújtja a feljelentést zaklatásért és idős korú személy elleni pénzügyi visszaélés kísérletéért. A mappádat, amit nálam hagytál a hamisított felhatalmazási űrlapokkal, átadtam a hatóságoknak bizonyítékként.
Evelyn torka elszorult. Megértette, hogy a játszmája véget ért. A terv, amit hónapokon át szőtt a háta mögött – hogy megszerezze a házat, eladja a telket, és téged egy olcsó idősotthonba utaljon –, kártyavárként dőlt össze egyetlen délelőtt alatt.
— Most pedig — mutattam a bejárati ajtó felé — kérlek, hagyd el az otthonomat.
Evelyn még utoljára rád nézett. A szemében már nem düh volt, hanem a teljes lelepleződés megalázottsága. Egyetlen szó nélkül megfordult, és kisétált a bejárati ajtón.
