— Vagyis… — nyeltem egyet — a ház, ahonnan tegnap este kidobott, miközben a vasárnapi vacsorát főztem… jogilag az én házam?
— Nemcsak hogy az ön háza, Mrs. Montgomery — mosolygott Oliver hideg, professzionális mosollyal —, hanem az eladott queensi lakásból származó pénz, a házra fordított felújítások, sőt, a házasság alatt felhalmozott ékszerek is önt illetik. És mivel David tegnap hivatalosan és tanúk – a szomszédok – előtt kényszerítette önt a távozásra, élesítette a rendkívüli kötelezettségszegési záradékot.
Henry odalépett hozzám, és gyengéden a vállamra tette a kezét.
— Albert egész életében azon dolgozott, hogy biztonságban tudjon téged, Catherine. David és Emily azt hitték, hogy egy védtelen, idős özvegyasszonyt forgatnak ki a vagyonából. Nem tudták, hogy Albert és én egy védőhálót fontunk köréd, amit nem téphetnek szét.
A leleplezés napja
David és Emily azt hitték, hogy a vasárnapi akciójuk sikeres volt. Emily már a távozásom másnapján felbérelt egy belsőépítészt, hogy az én volt szobámat luxus-gardróbbá és vendégszobává alakítsa át. A hiányzó ékszereimet – amelyeket Emily hónapok óta szisztematikusan eladogatott a helyi zálogházakban – már készpénzre váltották, hogy kifizessék a saját luxusutazásuk előlegét.
Nem sejtették, hogy a vihar már úton volt feléjük.
Szerda délután két fekete autó állt meg a ház előtt. Az elsőből Oliver Samson és a helyi bírósági végrehajtó lépett ki, mögöttük pedig két rendőrtiszt haladt. A második autóból én szálltam ki Henry kíséretében.
David éppen a füvet nyírta az udvaron, amikor meglátta a menetet. Megállította a gépet, és csípőre tett kézzel, pökhendi mosollyal lépett a kapuhoz.
— Anya? Mit keresel te itt? Megmondtam, hogy nem jöhetsz vissza! És kik ezek az emberek?
Oliver lépett előre, kinyitva a hivatalos bírósági iratrendezőt.
— Mr. David Montgomery? A nevem Oliver Samson, az édesanyja, Mrs. Catherine Montgomery jogi képviselője. Bírósági végzésünk van a birtokba adásról, az ingatlan zárolásáról és azonnali elhagyási kötelezettségről.
