– Rendben van, Michael – mondta az admirális, s a tisztelet a hangjában megkérdőjelezhetetlen volt. – Ha ezt akarod, a titkod nálam biztonságban van. De engedd meg, hogy egy dolgot megtegyek.
Callahan kint maradt mellette a tömeg mögött, vállvetve az elfeledett hőssel, amíg az ünnepség véget nem ért. Amikor a fiatal tisztek éljenezve szórták a levegőbe a sapkáikat, Lucas szeme egy pillanatra átsiklott a tömegen. Meglátta az admirálist a hátsó sorban, s mellette az idős, zöld inges férfit.
Lucas nem ismerte fel az apját – túl kicsi volt még, amikor Michael eltűnt –, de megérezte a felőlük áradó különös, mély tiszteletet. A fiatal tiszt határozottan szalutált az admirális felé.
Michael lassan felemelte a kezét, s a saját kopott módján, némán visszaszalutált a fiának.
Néhány perccel később, amikor a tömeg megindult a színpad felé, Michael csendben megfordult, és elindult a kapu felé. Nem kért elismerést, nem keresett bosszút, s nem akart semmit a világtól.
Callahan admirális nézte, ahogy az idős férfi lassan feloldódik az Akadémia körüli árnyékokban. Bár a névsorokból elfelejtették, s a hadi krónikákból kitörölték, azon a napon a Seaview Akadémia legmagasabb rangú tisztje pontosan tudta: a valódi hősök nem a színpadon állnak a reflektorfényben, hanem csendben őrzik azokat, akiket mindennél jobban szeretnek.
