De a levél leleplezte az igazságot: Nora nem elhagyott vagy elítélt engem, hanem gondoskodott rólunk. Előre felkészítette a terepet arra, hogy amikor én összeroppanok, Laya ne maradjon támasz nélkül.
Ranéztem Marára. A nő szemeiben is könnyek csillogtak.
— Tíz évig azt hittem, hogy elvetted tőlem a helyemet Nora mellett — mondtam halkan, lépve egyet felé. — De te csak megtartottad a helyet, amíg én túl gyáva voltam jelen lenni.
Mara megrázta a fejét. — Nem voltál gyáva, Ethan. Csak egy összetört apa voltál, aki próbálta életben tartani a családját. Nora tudta ezt. Én is tudtam.
Laya odalépett közénk, és megfogta a kezünket. A tizenhat éves lányom, aki az édesanyja vonásait hordozta az arcán, most először mosolygott valódi, tiszta megkönnyebbüléssel az elmúlt évek alatt.
— Most már teljes a vacsora, apa — mondta Laya gyengéden.
Visszatértünk az étkezőasztalhoz. A meleg ham, az ünnepi illatok és a karácsonyi fények most először nem a hiányt emelték ki, hanem az összetartozást. A befagyott tó felett csendesen világítottak a csillagok.
Azon az éjszakán, tíz év után először, nem a gyász ült az asztalunknál. Nora emléke nem egy fájdalmas árnyék volt többé, hanem a fény, amely végre visszavezette a családomat a békéhez.
