Aztán megkérdezett valamit, amit nem vettem teljesen figyelembe.
“Tudod, hogyan került a házba?”
A CCTV felvételekre gondoltam.
Mark közeledik a billentyűzethez.
Négy számjegyű.
Zöld fény.
Az ajtó nyitva.
“Nem,” mondtam halkan.
És ekkor jutott eszembe egy még nyugtalanítóbb gondolat.
Mark nem csak a biztonsági kódomat ismerte.
Tudta a címemet.
Sosem mondtam el neki, hol vettem a házat.
Szándékosan titokban tartottam a részleteket, mert újrakezdést akartam a válás után.
Csak nagyon kevesen tudták, hogy az eladás lezárult.
Mégis, Mark nem kereste engem.
Egy költöztető teherautóval érkezett.
Csomagolt bútorok.
Címkézett dobozok.
Az új felesége mellette.
Minden előre volt készítve, mintha pontosan tudták volna, hová tartanak.
Hirtelen már nem volt az a probléma, ami a legjobban megijesztett, hogy beköltözzenek a házamba.
Vanessára meredtem, aki egy másik dobozt cipelt a kocsifeljárómon át.
Aztán Mark, aki magabiztosan lépett be egy ajtón, amit tudott, hogy nem tudom, mit jelent, hogy kinyit.
Valaki olyan információt adott nekik, amit semmilyen körülmények között nem kellett volna megszerezniük.
Az új címem.
Talán a hozzáférési kódom.
És talán még többet.
És aki ezt megtette, elég jól tudott az életemről ahhoz, hogy mindez lehetséges legyen.
Szorosabban szorítottam a telefont.
Csak egy kérdés maradt:
**Ki segített titokban az exférjemnek beilleszkedni az új otthonomba?**
Amikor végre megtudtam a választ, rájöttem, hogy Mark és Vanessa nem csak úgy jöttek el, hogy élvezhetik az üres házat.
Valaki már az elejétől segített nekik megtervezni a költözést.
