😂 À 68 ANS, J’AI DÉCIDÉ DE DÉCOUVRIR SI MON MARI ÉTAIT TOUJOURS ACCRO À MOI. MAIS QUAND MON AMI SECRET EST RESTÉ À LA PORTE, MON MARI A SORTI UNE VALISE ET A DIT QUELQUE CHOSE QUI M’A PRESQUE ÉPOUSTOUFLÉE ! 😱🤣❤️

– Akkor… akkor miért akartál elküldeni Borisnak? – szipogtam, miközben egyetlen könnycsepp utat tört magának a kifestett arcomon.

Viktor elnevette magát, és átölelt, a mellkasához szorítva a fejemet.
– Mert meg akartam lecképtetni a féltékenységedet, kedvesem! Azt hitted, csak te tudsz játszani? Azt hittem, jót tesz neked egy kis adrenalin. Meg hát… – itt elhallgatott egy pillanatra, és a fülembe súgta – …azt is akartam látni, hogy ha valóban el kellene engednem téged, képes lennék-e rá. És rájöttem, hogy nem. Egyetlen percig sem. Még akkor sem, ha Boris hozta volna a legdrágább rózsákat a világ végéről is.

Az este közeledtével a lakás lassan visszatért a szokásos kerékvágásába. A folyosón árválkodó NDK-s bőröndöt visszavittük a szekrény aljába – a vérnyomásmérővel és a kötésmintákkal együtt –, a konyhaasztalon pedig ott illatozott a friss kávé, amit ezúttal Viktor főzött meg nekem. Nem kérdezte meg, hová tettem a cukrot; pontosan tudta.

Ott ültünk egymás mellett a kopott kanapén, miközben a tévében valami unalmas vasárnap esti híradó ment, de egyikünk sem figyelte. A lábaimat átvetettem az övén – pontosan ott, ahol a leginkább fázott –, mire ő, minden szó nélkül, ráterítette a vastag gyapjútakarót.

– Tudod, Viktor – mondtam halkan, miközben a vállára hajtottam a fejemet. – Legközelebb nem hívom át Boriszt. Elég, ha csak azt mondod, hogy szép vagyok.

Viktor a kezébe vette az enyémet, és az ujjait az enyéim közé fonta.
– Szép vagy, Lena – mormolta a hajamba. – Most is az vagy. Csak ne vedd fel ezt a hülye piros ruhát, ha takarítani kell, mert a végén még azt hiszem, megint valami balhét készülsz toborozni.

Mindketten elnevettük magunkat. A kinti eső újra kopogni kezdett az ablakon, de benn, a kis lakásunk melegében, a hatvannégy évnyi emlék, a hülyeségeink, a féltékenységünk és a megbonthatatlan, öreg szeretetünk mellett nem volt szükség semmiféle idegen bőröndre. Csak egymásra. És persze a távirányítóra, ami – mint mindig – ott pihent a kanapé legbiztonságosabb sarkában, pontosan Viktor kezeügyében.