— Szóval Álvaro az új befektető — mondta Daniel, és egyenesen Clara szemébe nézett. — És én voltam az ideiglenes megoldás.
— Ne légy drámai, Daniel — sziszegte Clara, bár az arca kissé elfehéredett. — Álvaro segít apámnak beindítani a vállalkozást. Ő tud tőkét biztosítani, te pedig… te csak megjavítod a vízmelegítőt, ha elromlik. Be kell látnod, hogy nem egy ligában játszotok.
— A vízmelegítőt, amit én fizettem ki — tette hozzá Daniel halkan. — Ahogy a villanyszámlákat, a sürgősségi ellátást és a házfelújítást is.
— A család nem figyeli a számlát! — csapott az asztalra Carmen, felháborodást színlelve. — Micsoda pettyes gondolkodás! Most, hogy Álvaro itt van, visszakaphatsz mindent, amit költöttél, ha ennyire a pénzednél vagy!
Álvaro gúnyos mosollyal benyúlt a zakója belső zsebébe, elővette a bőr pénztárcáját, és kirakott egy köteg euróbankjegyet az asztalra, pontosan Daniel régi széke elé.
— Mondj egy összeget, barátom — mondta Álvaro lekezelően. — Kifizetem a munkádat és a fáradtságaidat. Hány óra karbantartás volt? Intézzük el tisztán.
A fordulat
Daniel a bankjegyekre nézett, majd a családra. Először érzett életében tiszta, éles dühöt, de nem kiabált. Ehelyett elmosolyodott.
— Tudod, Álvaro… nem a pénzről van szó. Hanem a tulajdonról — mondta Daniel.
Clara szemöldöke ráncba szaladt. — Miről beszélsz?
Daniel elővette a telefonját.
— Mielőtt idejöttem volna, leálltam a házunk előtt, és elintéztem néhány hívást. Mivel én vagyok a főbérlője és egyedüli kezes a madridi lakásunknak – mivel a te fizetésed nem volt elég a bérleti szerződéshez –, felmondtam a bérletet a jövő hónaptól. A kauciót pedig már át is utalták az én számlámra.
Clara felpattant. — Tessék?! Hol fogunk lakni?!
