— Te? Nem tudom. Kérdezd Álvarót — felelte Daniel. Majd Julián felé fordult. — És ami a családi vállalkozásodat illeti, Julián… A kisipari gépeket és a teherautót az én nevemre vettük fel a hitelemre, mert neked nem adtak banki kölcsönöt. A törlesztőket hónapok óta én fizetem. Holnap reggel elviszem a járművet és a berendezéseket a banki lefoglalás megelőzése érdekében, és értékesítem őket, hogy lezárjam a hitelt.
Julián arca elvörösödött, a torkán akadt a szó. — Ezt nem teheted! Tönkreteszel!
— „A család nem figyeli a számlát” — idézte Daniel Carmen korábbi szavait. — De én nem vagyok a családotok. Ezt ti magatok tettétek egyértelművé ma délután.
Álvaro feszülten felállt, a magabiztossága egy csapásra elpárolgott, ahogy rájött, hogy a cég, amibe be akart fektetni, jogilag és technikailag Daniel kezében van.
— Várj egy percet, Daniel… ezt meg lehet beszélni — próbálkozott Álvaro, megváltozott hangnemben.
— Nincs mit megbeszélni — mondta Daniel. Odalépett az asztalhoz, felvette a pohár borát, amit Clarának töltöttek ki, kiitta egy hajtásra, majd visszatette az üres poharat Álvaro bankjegyei mellé.
— A szék a tiéd, Álvaro. A számlát pedig holnap küldöm az ügyvédemen keresztül.
Az új élet
Daniel megfordult, és emelt fővel kisétált a kertkapun. Odakint az utca még mindig a grill és a faszén illatát árasztotta, de a szívét borító nehéz nyomás végre eltűnt.
Nem tért vissza a közös lakásba. Egyenesen a kollégájához ment, akinél átmenetileg megszállt, és még aznap este megkezdte a jogi és pénzügyi különválás folyamatát.
Hetekkel később Clara többször is próbálta hívni, sírva kért bocsánatot, miután kiderült, hogy Álvaro nem volt hajlandó átvállalni Julián adósságait, és a nagy „közös jövő” kártyavárként dőlt össze. De Daniel nem nézett vissza.
A 12 órás műszakok a klinikán továbbra is kemények voltak, de most először éve óta Daniel a saját életét építette. Ráébredt, hogy a tiszteletet és a helyet az asztalnál nem kérni kell – hanem meg kell hagyni azoknak, akik valóban értékelik azt.
