3. RÉSZ: Az üzenet és a valódi bűnös
Órákkal később a kaotikus helyzet után – amikor a vendégek döbbenten távoztak a boadillai birtokról, a virágdíszeket pedig némán szedték le a munkások – Lucía már a saját, Arturo Soria-i otthonában ült. A konyhában gőzölgött a tea a régi, lepattogott csészében, miközben a kinti eső csendesen verte az ablakot. A lelkén békesség ömlött szét. Tudta, hogy nehéz döntést hozott, de a helyességében nem kételkedett.
A telefonja a konyhaasztalon rezzent fel. Egy üzenet érkezett Álvarótól.
Lucía habozott egy pillanatig, majd kinyitotta a képernyőt. Az üzenet hosszú volt, és a sorokból sütött a kétségbeesés, de a legutolsó bekezdés olyan nevet és olyan titkot árult el, amire Lucía legvadabb álmaiban sem számított volna:
“Lucía, kérlek, olvass el. Tudom, hogy tönkretettem mindent, de tudnod kell az igazat. Nem én találtam ki ezt az egészet önmagamtól. Az anyám… Mercedes volt az, aki nap nap után nyomást gyakorolt rám. Ő találta meg a céget, ő bérelte ki az ingatlanügynököt a hátad mögött, és ő győzködött arról, hogy ha eladjuk a szüleid házát, azzal megalapozzuk a saját birodalmunkat a La Moraleja-i körökben. Sőt… ma délelőtt, amikor eljöttem tőled, a telefonhívásaimat ellenőrizve rájöttem valami másra is. Mercedes nemcsak a házat akarta eladni: a pénz egy részét arra akarta használni, hogy kifizesse azokat a titkos családi adósságokat, amelyeket a saját vállalkozása halmozott fel az utóbbi években. Én gyenge voltam, hogy ellentmondjak neki. De most már késő. Elveszítettelek.”
Lucía letette a telefon a faasztalra. A puzzle utolsó darabja is a helyére került. Mercedes nem a jövőbeli unokák miatt akarta a villát Pozuelóban; a saját anyagi csődjét akarta megmenteni egy árván maradt lány családi örökségének az elárverezésével.
Az ajtó hirtelen kinyílt. Clara lépett be a kulcsával, a kezében egy palack borral és két pohárral.
– Na? Hogy bírod, barátnőm? – kérdezte Clara, miközben letette a borokat az asztalra.
