Lucía felnézett, a száján egy halvány, de őszinte mosoly futott át. A ruhája már nem volt rajta, egy kényelmes pulóvert viselt. Odalépett az ablakhoz, amely a kertre nézett, ahol a hortenziák éppen a délutáni eső cseppjeit itták.
– Soha ekkora megkönnyebbülést nem éreztem, Clara – mondta csendesen. – A ház megmaradt. A múltam biztonságban van. És a jövő… nos, a jövőt mostantól én magam írom.
EPILÓGUS: A saját lábon
Két év telt el a meghiúsult esküvő óta.
Az Arturo Soria-i régi kőház nemcsak hogy megmaradt, de Lucía teljesen felújíttatta: a kertben a hortenziák virágzása csodás látványt nyújtott, a pergóla pedig, amit édesapja még félbehagyott, végre teljesen elkészült. A belsőépítészeti stúdiója, amit saját erőből épített fel, Madrid egyik legkeresettebb vállalkozásává vált.
Álvaro és Mercedes neve hamar eltűnt a környék elitjének társasági életéből; a családi vállalkozás adósságai és a botrányos ügyek végül elsöpörték a La Moraleja-i csillogást, és a villa is a bank keze Albérletébe került.
Egy napon, amikor Lucía a konyhájában kávézott, a postaládába dobott levelek között egy sima, bélyegzett borítékot talált. Nem volt rajta feladó, de a kézírást azonnal felismerte: Álvaro írta, egy utolsó, rövid sorban kérve a bocsánatot.
Lucía nem dobta ki a levelet. De nem is válaszolt rá. Beletette a régi, lepattogott kávéscsésze mellé a fiókba, behúzta az ablakon a függönyt, és leült a zongorához, hogy játsszon egy dallamot – egy olyan dallamot, amit senki más nem diktált, csak a saját szíve.
