Kitörtem a nevetésből.
Negyvenkét évig a férjem azt mondta, hogy veszélyes biciklitúra során szerezte meg a heget!
De hirtelen Lydia komolyan veszi.
— Margaret, szeretnék mondani valamit.
Viktor megfeszült.
— Lydia …
— Nem, Viktor. Meg kellene derítenie.
Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver.
— Néhány évvel ezelőtt véletlenül találkoztunk egy osztálytalálkozón — folytatta. — És tudod, mit mondott nekem?
Megráztam a fejem.
— Hogy egész életében csak egy igazán boldog hibát követett el.
— Melyiket? — kérdeztem.
Lydia elmosolyodott.
— Hogy hozzád ment hozzá, bár valójában örökre agglegény akart maradni a veszekedésünk után.
A férjemre néztem.
Elpirult.
“És még egy dolog,” tette hozzá Lydia. — Azt mondta, hogy te vagy az egyetlen nő, aki elviseli a jellemét.
— Ez igaz — sóhajtottam.
— Aztán húsz percig mesélte, hogyan sütsz almás pitét, milyen szeretetteljesen gondoskodsz az unokáidról, és hogy egyszer három napot töltöttél azzal, hogy a fogait kerested, amelyek végre a kabátja zsebében voltak.
Most már nem tudtam uralkodni magam, és hangosan nevettem.
Viktor felháborodott:
— Miért kell elmesélned a fogsor történetét?!
Lydia kacsintott rám.
— Mert sok jó ember van. De a nők, akik elviselik az olyan férfiakat, mint te, kézen kell viselniük!
Amikor Lydia elment, megmutattam Viktornak a hirdetést.
Kétszer is elolvasta.
— Szóval tényleg új nőt kerestél nekem?!
— Természetesen. Azt mondtad, hogy a nők sorba állnak érted.
A férjem sokáig csendben volt.
Aztán, teljesen váratlanul, térdre eretett előttem.
— Margaret, újra hozzám jössz?
Teljesen ámulatba ejtett.
— Viktor, komolyan mondod?
— Halálosan komoly! Rájöttem, hogy soha többé nem találok olyan nőt, mint te!
Épp meg akartam ölelni, amikor hozzátette:
— És ami a legfontosabb, sosem kényszerítettél guggolásra!
Mindketten nevetésben törtünk ki.
Viktornak azonban nem tudott egyedül felállni a térdéről.
Segítenem kellett neki.
Egy héttel később családi vacsorát rendeztünk, és bejelentettük a gyerekeinknek, hogy úgy döntöttünk, megújítjuk az esküvői fogadalmainkat.
