Andrés és Paola hónapok óta róla beszéltek. Nap mint nap nézegették a Carretas negyedbeli ház fotóit a telefonjukon, és azon keseregtek, hogy egy gátlástalan tőkealap elorozta előlük a jövőjüket. Azt nem sejtették, hogy a tőkealap mögött az az idős asszony áll, akit épp most tettek ki a Juriquillai szobájából.
A hatodik nap vacsorája
Hat nappal később, péntek este volt.
Andrés és Paola a nappaliban ültek, amikor bucsuzni indultam. A bőröndöm – egyetlen kopott, barna táska, benne Julian kék bögréjével és néhány ruhámmal – ott állt az előszobában.
— Biztos, hogy nem akarod, hogy hívjak egy taxit egy idősek otthonához, anya? — kérdezte Andrés, miközben a telefonját nyomkodta, nyilván valamilyen olcsó intézményt keresve.
— Nem szükséges, fiam — válaszoltam, és felvettem a kabátomat. — Már elintéztem mindent. Van egy hely, ahová megyek. Olyan hely, ahol a második pohár is kint van az asztalon.
Paola felnézett a laptopjából, de csak egy hűvös biccentéssel intett.
— Sok szerencsét, Elena. Reméljük, ott jobb lesz neked.
Nem mondtam nekik semmit. Kiléptem az ajtón, beültem a Clara által küldött fekete terepjáróba, és elhajtottam.
A Calle de los Naranjos
Másnap délelőtt tizenegy órakor egy hivatalos, aranypecsétes boríték érkezett meg a Juriquillai ház postaládájába.
Andrés vette fel a postát. Kíváncsian tépte fel a borítékot, amelyben egy elegáns, vastag papírlap feküdt: egy hivatalos kulcsátadási értesítés és meghívó a Calle de los Naranjos 42. szám alatti ingatlanba, a Segunda Taza Inmuebles igazgatóságának nevében.
A levélben ez állt:
„Tisztelt Család! Örömmel értesítjük, hogy a Carretas negyedben található, egykori Naranjos utcai ingatlan tulajdonjoga hivatalosan átkerült a Segunda Taza Inmuebles vagyonkezelésébe. A házat – az összes eredeti fa padlózatával, a jacarandával és a kertre nyíló szobával együtt – teljes egészében felajánljuk egyetlen lakónknak, akinek a neve örökre bekerült a cég alapító okiratába. Kérjük, jelenjenek meg a kulcsátadáson ma délben.”
