Megállt a levegő a torkomban. A kezem remegett, miközben felnyitottam a kisebbik, lezárt borítékot.
Kicsúszott belőle egy sárgult, 1962-es keltezésű banki elismervény. A névsorban ott szerepelt a biológiai apánk hagyatéki számlaszáma, alatta pedig a hamisított aláírásom: Margaret Hayes – egy tizenkét éves kislány aláírása, gyerekes, döntött betűkkel, amit a tizenhat éves bátyám, Warren kanyarított oda. Még a saját, érett hamisítványa is ott virított mellette.
Lassan felemeltem a fejem.
Warren még mindig ott állt a konyhasziget túloldalán, kezében a televízió távirányítójával. Az arca teljesen elveszítette a színét. A tekintete ide-oda ugrált a lisztdoboz, a pénzkötegek és a kezemben lévő sárgult papír között.
— Nos? — kérdezte Warren, de a hangja megbicsaklott. Szárazon nyelt egyet. — Mi az a zagyvaság? Anya már évek óta nem volt teljesen magánál, Maggie. Biztosan összevissza irogatott dolgokat…
— Tudtad, ugye? — kérdeztem halkan. A hangom nem remegett. A nyolcvankét évnyi élet tapasztalata, a csalódások és a tisztánlátás hideg nyugalma ült ki a szavaimra. — Ezért akartad két nap alatt kiüríteni a házat. Ezért száguldottál ide Atlantából. Nem a hátad fájt, Warren. És nem is a lakókocsi törlesztője miatt siettél. Te tudtad, hogy anya őrzött valamit.
Warren megtorpant. Egy lépést tette hátra, mintha megütöttem volna.
— Én… én nem tudom, miről beszélsz — próbálkozott, de a szemeiben ott izzott a tetten ért bűnös pánikja. — Gyerek voltam! Tizenhat éves voltam, Maggie! Arthur azt mondta, hogy az a pénz mindannyiunké! Azt mondta, ha nem tesszük meg, a bank elveszi a házat!
— Elloptátok az apám örökségét — mondtam, miközben az ujjammal megérintettem a sárgult banki papírt. — Te és az a férfi, akit apának kellett szólítanunk. És hagyjátok, hogy anya hatvan éven át bűntudatban éljen. Hagyjátok, hogy tíz dolláronként spórolja össze nekem ezt a pénzt a saját ételéből, a saját ruháiból lecsípve, miközben te minden hónapban zsebre tetted Arthur juttatásait.
