— Ez nem így volt! — emelte fel a hangját Warren, s az arca hirtelen dühös pirosra váltott. — Anya megőrült! Azt a pénzt a családra költöttük! Miből gondolod, hogy te most idejössz hetvennyolc évesen, és eljátszod az áldozatot?! Az a 19 000 dollár a hagyaték része! Fele-fele arányban illet meg minket!
Ránéztem a bátyámra. Arra az emberre, akivel együtt nőttem fel ebben a téglaházban, aki mellett ott ültem a karácsonyfáknál, és akiről azt hittem, a testvérem. Most először láttam őt teljes valóban: egy megkeseredett, önző öregembert, aki egész életében mások kárán próbált boldogulni.
— Nem, Warren — mondtam csendesen, s a borítékot a sárgult dokumentummal együtt beletettem a táskámba. A pénzt visszapakoltam a fehér zománcozott, kék virágos lisztdobozba, majd rátettem a fedelét. A gyűrött fém tompa, ismerős hangot adott. — Ez a pénz nem a hagyaték része. Ez a részem, amit hatvannégy évvel ezelőtt loptál el tőlem.
— Ha elviszed azt a pénzt, feljelentelek! — kiáltotta Warren, s a mutatóujját felém szegezte. — Hagyatéki csalás! Ügyvédet fogadok!
Odaléptem hozzá. Bár alacsonyabb voltam nála, felnéztem a szemébe, s a tekintetemből olyan hidegség áradt, hogy önkéntelenül is leengedte a kezét.
— Tedd meg, Warren — mondtam halkan. — Fogadj ügyvédet. És én megmutatom neki ezt az 1962-es banki igazolást a hamisított aláírásommal. Megmutatom a rendőrségnek és a gyerekeidnek is Atlantában. Hadd tudják meg mindannyian, hogyan kezdődött a te karriered és a te vagyod: a tizenkét éves kishúgod kirablásával.
Warren szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. A tehetetlen düh és a szégyen teljesen megbénította.
Megragadtam a lisztdoboz füleit. A zománcozott edény nehéz volt, de most már nem a titok súlya húzta le, hanem az igazságé.
— A konyha többi részét egyedül is kiürítheted — mondtam, mielőtt kiléptem volna a hátsó ajtón. — A ház a tiéd lehet, ha akarod. Én megkaptam azt, amiért jöttem.
