Íme a történet folytatása és drámai befejezése:
Daniel némán állt a konyhaajtó mellett feltett, olcsó fehér műanyag szék előtt. A levegő nehéz volt, átitatta a sütőben sült hús és a tűző napon álló bor szaga.
A család tekintete rá szegeződött, de nem volt benne bűntudat – inkább egyfajta ideges türelmetlenség, mintha egy hívatlan vendég zavarta volna meg a tökéletesen megkomponált előadást.
— Nem kell a szék, Carmen — mondta Daniel meglepően nyugodt, csendes hangon. — Csak meg akartam érteni.
Clara sóhajtott, elfordította a fejét, és vett egy kortyot a borából.
— Daniel, ne csinálj jelenetet. Megmondtam, hogy ez egy családi ebéd. Álvaro nem „akárki”. Újra az életünk része.
— Újra? — Daniel Álvaróra nézett. A férfi elegáns, vasalt inge, a drága órája és az ápolt keze éles ellentétben állt Daniel saját, karbantartói munkától megviselt, kéregszerű tenyerével.
Julián, Clara apja, megköszörülte a torkát, és lerakta a villáját.
— Ülj le, Daniel, vagy menj haza. Ne teedd tönkre a délutánt. Álvaro segít nekünk. Olyan dolgokban, amikben te nem tudsz.
A kirakós darabjai
Daniel lassan összerakta a képet. Az elmúlt hónapok gyanús jelei, a megváltozott jelszavak, Clara hirtelen túlórái, a telefonhívások, amelyeket elnémított, amikor Daniel belépett a szobába, és Julián kétértelmű mondata: „Gyere vissza hamar, minden visszatér a normális kerékvágásba.”
Álvaro nem egy távoli rokon volt. Álvaro Clara gyerekkori szerelme és ex-vőlegénye volt, aki hat évvel ezelőtt – éppen mielőtt Daniel és Clara összeházasodtak volna – külföldre költözött egy sikeres üzleti lehetőség miatt. Álvaro volt az a „gazdag fiú”, akit Carmen mindig is szánt a lányának, de aki annak idején elhagyta őt. Daniel pedig az a megbízható, keményen dolgozó, csendes balek volt, aki összerakta Clara összetört szívét, kifizette a család felhalmozott adósságait, és ingyen elvégezte a ház körüli összes fizikai munkát.
És most, hogy Álvaro visszatért Madridba – gazdagabban, sikeresebben és készen arra, hogy „újrakezdje” –, Danielre már nem volt szükség.
