A csendes elhatározás és a jéghideg bosszúterv
A kertben álló pár nevetése úgy hasított Marina fülébe, mint az éles üvegcserepek. A szíve vadul kalapált, a gyomra görcsbe rándult, de nem kiáltott fel. Nem ejtette le a táskáját, és nem lépett elő az árnyékból.
Évek óta tartó kemény munka, túlórák, átdolgozott éjszakák és önsanyargatás emléke derengett fel előtte. Míg ő a testét és a lelkét is eladta a cégének, hogy kifizesse a “sérült” férje terápiáit, gyógyszereit és az új gondozó fizetését, addig a férfi a medence partján koktélozott, és a háta mögött gúnyolta őt.
„Az a hülye nő nem fog hamar visszajönni…” – ez a mondat visszhangzott a fejében.
Marina vett egy mély, csendes levegőt. Lassan hátralépett a bokrok mögött, óvatosan kinyitotta az udvari kaput, és kiment az utcára. Beült a kocsijába, amely pár házzal arrébb állt, és lehunyta a szemét. Nem sírt. A könnyek helyét átvette egy jéghideg, kristálytiszta logikával felépített elhatározás: nem fog botrányt csapni. Nem fog verekedni. A férjét nem a dühével fogja elpusztítani, hanem a saját hazugságaival.
Aznap este Marina pontosan a megszokott időben, fáradt arccal tért haza. A férje, Péter, már a kerekesszékben ült, szomorú, szorongó tekintettel, a fiatal gondozónő pedig éppen a teáját kevergette.
– Szia, drágám, nagyon elfáradtál? – kérdezte Péter ártatlan, panaszos hangon. – Ma megint nagyon fájtak a lábaim… A gondozónő segített átülni a székbe.
– Sajnálom, kedvesem – válaszolta Marina, miközben gépiesen rásütött egy gyengéd mosolyt. – De ne aggódj. Hétfőtől minden megváltozik. Találtam egy új, forradalmi szanatóriumot és terápiát külföldön.
Péter arca egy pillanatra megfeszült.
– Külföldön? De hát az méregdrága…
– Semmi sem túl drága a te egészségedért – simogatta meg a férfi haját Marina. A touch-ja olyan fagyos volt, mint a jég.
