Péter édesanyja meg törölte a szemét:
– Így van, Marina, te egy szent vagy…
– Köszönöm, anyósom – mosolygott Marina. – De ma este elérkeztünk a csodához. Péter betegsége végre meggyógyult!
Péter szeme tágra nyílt a rémülettől. Nem értette, mit csinál a felesége.
– Marina… miről beszélsz? – dadogta Péter feszülten. – Tudod, hogy nem tudok járni…
– Ó, dehogynem tudsz, drágám! – mondta Marina, és előhúzott egy távirányítót a zsebéből. Rányomott a gombra, és a nappali falán lévő óriási okostévé képernyője felvillant.
A videó és a teljes felmorzsolódás
A tévén elindult a felvétel.
A képernyőn kristálytisztán látszott a hétfői nap: Péter kipattan a kerekesszékből, felemeli a gondozónőt, megpörgeti a levegőben, majd együtt nevetnek a medence partján. A hangszórókból tisztán hallatszott Péter arrogáns hangja:
“Nem tudom, meddig hazudok még neki. Hadd dolgozzon az a hülye nő tovább. Így lesz pénzünk jó életre.”
A teremben süket, fagyos csend támadt.
Péter édesanyja eltakarta az arcát a szégyentől. Apja dühösen felpattant. A szomszédok elhűlve nézték a képernyőt, a gondozónő pedig az ajtó felé kezdett somfordálni – de a kijáratnál két egyenruhás rendőr és a biztosítótársaság nyomozója állta útját.
Péter arca papírfehérré vált. A háta izzadt, a pulzusa az egekbe szökött.
– Marina… ez… ez nem az, aminek látszik! Én csak… – hebegte Péter, miközben kétségbeesetten próbált a székben maradni, eljátszva a bénát.
Marina odalépett hozzá, és a fejét ingatta:
– Állj fel, Péter. Nincs több színház. A kerekesszéknek vége.
Péter nem mozdult. Tudta, ha feláll, elismeri a hazugságot.
Marina ekkor kinyitotta az előszobai ajtót. Két költöztető munkás lépett be a házba.
– Mivel a ház kizárólag az én tulajdonomba került a mai bírósági határozat alapján – mondta Marina hidegen –, és mivel te “egészséges emberként” nem szorulsz az ápolásomra, a holmidat kiköltöztettem.
