1. RÉSZ
A vonósnégyes abbahagyta a játékot. A pincérnő mozdulatlanul állt egy tálcával poharral, és még a bank igazgatója, a díszvendég is levette a szemét a tányérjáról. A Mirador de los Olivos hotel privát szobájában, Toledo külvárosában, épp most szolgálták fel egy 3600 euróba kerülő vacsora második fogását.
A feltüntetett férfi Julián Ortega volt, 68 éves. Kopott cipőt viselt, foltozott kordsonyakabátot és olyan durva kezeket, mint aki élete felét olajfák gondozásával töltötte egy La Sagra faluban. Nem tört be az ünneplésbe. Fia, Daniel hívta meg, aki azon az éjszakán töltötte be a 40-et.
Claudia, Daniel felesége és a szálloda eseményvezetője, elviselte a jelenlétét, amíg apja hangosan meg nem kérdezte, ki van az a férfi “úgy öltözve, mintha piacra menne”. Julián egyszerűen azt válaszolta, hogy ő műveli a földet. Claudia elpirult, nem azért, mert zavarban volt a kérdés, hanem mert az apósa nem talált ki elegánsabb szakmát.
—Fontos emberekkel vagyunk. Nem mutathatod be magad így,” suttogta, majd felemelte a hangját, és követelte, hogy az őr vegye ki.
Julian még csak nem is nézett a közeledő alkalmazottra. Danielre nézett. Emlékezett azokra a kora reggelekre, amikor a fiú egy éppen induló furgonnal vitte iskolába, a madridi egyetemi túlórákra, és arra a napra, amikor felesége, Inés zálogba adta a fülbevalóit, hogy a fiú ne maradjon le tandíjról.
Daniel babrált az órával, amit a gazdag apósa adott neki.
“Apa, kérlek. Menj el, és ne nehezítsd meg a dolgot.
Nico, a 13 éves unokája, olyan hirtelen felállt, hogy felborította a szalvétáját.
“Nagypapa az!” Meghívtad!
Anyja utasította, hogy üljön le. Senki más nem nyitotta ki a száját.
Julián egy kék papírba csomagolt dobozt hagyott a tányér mellé. Egy restaurált fényképet tartalmazott, amit Daniel még sosem látott, a régi családi pajtából származó fa kerettel. Aztán felvette a kabátját, és elment anélkül, hogy az őrnek hozzá kellett volna nyúlnia.
