A tárgyalóterem levegője hirtelen olyan sűrűvé vált, hogy szinte vágni lehetett volna. A falióra hangos ketyegése – kety-kety, kety-kety – ritmikusan verte az időt, miközben a bíró, Arthur Vance, lassan előrehajolt a pulpituson, és a tekintetét apámról és anyámról ránk, pontosabban rám irányította.
Robert és Margaret Carter arcáról végleg letűnt a gúnyos, magabiztos mosoly. Apám homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg, és a keze idegesen markolta a pad melletti fakorlátot. Anyám pedig – aki egész életében arra tanított, hogy a látszat minden – most először nézett úgy rám, mintha egy teljesen idegen, veszélyes ragadozóval ülne egy helyiségben.
– Robert, Margaret Carter – szólalt meg a bíró mély, parancsoló hangján, amely betöltötte a termet. – Tisztában vannak azzal, hogy pontosan kit próbáltak megfosztani a törvényes örökségétől egy hamisított elhagyási indokkal?
Apám nyelt egy nagyot, a torkában lévő ádámcsutka vadul ugrált.
– Bíró úr… mi… mi csak azt akartuk, hogy a családi farm ne vesszen kárba. Ő… ő elment. Soha nem volt itt, amikor szükségünk lett volna rá. Azt hittük…
– Azt hitték, hogy egy olyan katona, aki az életét tette fel az ország védelmére, nem fog visszatérni, vagy ha visszatér is, túl gyenge lesz ahhoz, hogy harcoljon a saját jogaiért? – vágott közbe Vance bíró rideg, metsző hangon. – Hadd világosítsam fel önöket. Carter parancsnok nemcsak, hogy fizette az adókat, nemcsak, hogy fenntartotta a nagyapja birtokát, de a neve szerepel az ország legmagasabb katonai elismerései között is. Az a farmház jogilag és erkölcsileg is kizárólag az övé.
I. A múlt igazságai
A bíró kinyitott egy másik, hivatalosabb pecsétes iratot, amelyet a saját jegyzője adott át neki az imént.
– Van itt még valami – mondta Vance bíró, miközben végigfuttatta a szemét a sorokon. – A nagyapjuk, Thomas Carter, a halála előtt nemcsak a birtokot hagyta Evelynre, hanem egy végrendeleti záradékot is letétbe helyezett a bíróságon. Tudtak erről?
