Az azáleák, amelyeket két nappal ezelőtt még én nyírtam, most békésen ringatóztak a szellőben.
Léptem egyet a verandára, a cipőm sarka megcsikordult a kopott falemezeken. Előhúztam a zsebemből a nagyapám által ránk hagyott régi, rozsdás kulcsot, beillesztettem a zárba, és egy határozott mozdulattal elfordítottam. A zár megnyekkent, az ajtó kinyílt, és a régi ház ismerős illata – a fa, a levendula és a papír illata – megcsapta az orromat.
Beléptem a nappaliba. A sarokban ott állt nagyapám öreg hintaszéke. Az ablakon túl a nap utolsó sugara aranyló fénybe borította a szobát.
Letettem a táskámat a padlóra, lehúztam a kesztyűmet, és mély levegőt vettem. A vállamról lezuhant a múlt utolsó, nehéz terhe is.
Nem voltam már az a lány, akit el akartak tiporni. Katonai parancsnok voltam, földtulajdonos, és ami a legfontosabb: önmagam.
Odaléptem az ablakhoz, kinyitottam, hogy beengedjem a hűvös, tiszta vidéki levegőt, és csendesen elmosolyodtam. Nagyapám utolsó szavai élesen visszhangzottak a fejemben: „Menj, találd meg, amit tenned kell. Csak emlékezz, hol van az észak.”
Tudtam, hol van. Végre hazatértem.
