Apám és anyám összerezzentek.
– Mi… mi nem tudtunk semmilyen záradékról – dadogta anyám, és a hangja most már remegett. – Apám soha nem beszélt erről nekünk. Minden a miénk kellett volna, hogy legyen!
– Thomas Carter pontosan ismerte a gyermekeit – mondta a bíró sötét mosollyal. – A záradékban ez áll: „Ha a fiam, Robert, vagy a felesége bármilyen módon megpróbálja elvenni az unokámtól, Evelynleg a farmot, vagy ha megkérdőjelezik a helyét a családban azért, mert ő a becsület útját választotta, a nevükön lévő összes többi családi ingatlan és megtakarítás automatikusan Evelyn kizárólagos tulajdonába kerül.”
A szobában elszabadult a csend. Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
Anyám felvisított, és a kezébe temette az arcát.
– Nem… ez nem lehet igaz! Ez a mi házunk! A mi pénzünk!
– De igen, Margaret – néztem rájuk végre én is, és a hangom nyugodt volt, mégis éles, mint a penge. – Nagypapa soha nem bocsátotta meg nektek, ahogy bántatok velem, amikor bevonultam. És amikor Al Hudaydah után visszatértem a sebesüléseimmel, az volt az első dolgotok, hogy a hátam mögött a vagyonért pereljetek. Sosem a szeretet, sosem a család érdekelt titeket. Csak a birtok. Csak a pénz.
Apám felpattant a székéből, az arca vörös volt a dühzéssé fajult tehetetlenségtől.
– Te hálátlan… mi neveltünk fel! Mi adtunk neked enni! És így fizetsz vissza nekünk?! Egy idegen bíró előtt megszégyeníted a saját családodat?
– Család? – kérdeztem halkan, miközben lassan felálltam a díszegyenruhámban, a kitüntetések enyhén megcsillantak a mellkasomon a fényben. – A család nem ott kezdődik, hogy zárat cserélnek a szobádon, amikor elindulsz szolgálni. A család nem ott kezdődik, hogy a halott nagyapám hátra hagyott örökségét akarjátok elvenni egy olyan lánytól, aki a lábát kockáztatta a sivatagban. Ti nem a családom vagytok. Ti csak rokonok vagytok, akik túl sokáig éltek a múlt illúziójában.
