1. RÉSZ

“A feleséged még csak egy forró tányéron sem elég jó.” Ha zavar, hogy hallod, ott az ajtó,” mondta anyám vacsora közben, hárman előttünk.

Clara letette a villát az asztalra. Épp 9 órát dolgozott egy csomagszállító cégnél. Megnéztem a vasárnapi marhapörköst, amit készített. Finom volt. De, mint oly sok más éjszakán, én is csak suttogtam:

“Igen, anya. Ne kezdd.

A nevem Gabriel, 34 éves voltam, és Guadalajarában dolgoztam szerelőként. Clara, a feleségem, 30 éves volt. Három éve éltünk anyám lakásában, Ofeliában, mert spórolni akartunk, hogy bérelhessünk valamit tőlünk. Minden hónapban 11 000 pesót adtunk a költségekre és karbantartásra. Mégis, anya megismételte, hogy köszönjük meg neki a levegőt, amit belélegeztünk.

Aznap este Clara nem sírt. Elővette az átigazolási nyugtákat a táskájából, és a tányér mellé rendezte.

“Nem alamizsnából élek itt, Mrs. Ophelia. És Gabriel a vacsoráját is elkészítheti.

Anyám úgy nézett a papírokra, mintha sértés lenne. Aztán a mellkasához tette a kezét. Hibáztam, hogy megkértem Clarát, hogy ne vitatkozzon. Sosem felejtettem el a tekintetét, amire nézett: nem volt dühös, belefáradt abba, hogy várja, hogy megvédjem.

A következő héten anya gyanúsan megváltoztatta a hozzáállását. Pénzt ajánlott Clarának, hogy meglátogassa a nagynénjét Zapotlanejóban a hétvégére. Ragaszkodott hozzá, hogy pihennie kell. Clara megmutatta az üzenetet, mielőtt elment.

“Mióta akarja anyád, hogy nyaraljak el?” kérdezte.

Mondtam neki, hogy talán próbálok jobban kijönni vele. Clara nem volt meggyőződve róla, de azért, mert a nagynénje épp most esett át műtéten, és el akart kísérni őt.

Aznap szombaton anya reggel 7-kor bejött a szobámba, azt állítva, hogy az eső tönkretette a házunk egyik ablakát Tlajomulco közelében. Meg kellett néznem néhány szerszámosládát, amiket ott tartottunk. Meglepett, hogy nem akart velem tartani, pedig általában nem engedte, hogy bárki hozzányúljon a holmijához.