A sötét szoba titka
A biztonsági irodában megállt a levegő. A monitor fagyos fénye megvilágította az arcokat: Galia néni a szájára tapasztotta a kezét, a két testőr feszülten előredőlt, még Kravets is elfelejtette a cinikus mosolyát, és tágra nyílt szemmel bámulta a képernyőt.
A kamerán látszott, ahogy Roudik halk, szinte óvatos nyüszítéssel közelebb lép a földön fekvő kézhez. A kamera imbolygott, ahogy a kutya leeresztette a fejét, és finoman, meleg orrával megérintette a mozdulatlan ujjakat.
Egy halk, rekedt hang szólalt meg a felvételen:
— Roudik… megjöttél, fiúm? Ma is sikerült?
A kéz megmozdult. Egy idős, végletekig sovány, beteg ember próbált felülni a szalmával és régi rongyokkal borított fekhelyén. Az arca beesett volt, a szemei lázasak, de amikor meglátta a vörös kutyát, a tekintete megtelt mérhetetlen melegséggel és hálával.
Roudik nem tétovázott. Odalépett hozzá, és óvatosan a férfi ölébe engedte a szájszélén egyben tartott kis papírzacskót – benne a brióssal és a kenyérdarabkákkal, amelyeket az utasoktól kapott a vonaton. Utána megnyalta az idős ember hideg, verejtékes homlokát, és szorosan mellé feküdt, melegítve őt a saját testével.
A férfi reszkető kézzel kibontotta a csomagot, megtörte a kenyeret, és az első falatot nem maga ette meg, hanem visszaadta Roudiknak.
— Fele-fele, ahogy megbeszéltük, barátom… — suttogta az öregember. — Köszönöm, hogy nem hagysz cserben. Azt hiszem, a lábam már egyáltalán nem hallgat rám… Télre talán már nem leszek itt, de amíg te jössz, addig van miért felébrednem.
A felvétel ezen a ponton halk szuszogással és a szél süvítésével folytatódott, ahogy a sötétség lassan rátelepedett a romos házra.
A döbbenet és a döntés
Az irodában síri csend honolt. Galia néni szeméből csendben folytak a könnyek, a köténye sarkával törölgette az arcát. A két biztonsági őr egymásra nézett, kihúzták magukat, mintha tisztelegni készülnének.
