Kravets hosszan, mélyen hallgatott. Az arca, amely eddig a szigorú szabályzatot és a hideg közönyt tükrözte, most sápadt volt. Nyelt egy nagyot, majd lassan felállt az asztaltól.
— Hol van ez a ház? — kérdezte halk, megváltozott hangon.
— Nemichayeve megállója után, a régi vasúti raktárak mögött — válaszoltam, miközben a GPS-követő koordinátáit néztem a kijelzőn. — Az az ember egyedül van. Beteg, nem tud járni, és ha Roudik nem hordana neki ételt nap mint nap, már éhen halt volna.
Kravets az órájára nézett, majd ránk pillantott.
— Az utolsó menetrend szerinti vonat húsz perc múlva indul abba az irányba. Van egy szolgálati autó az udvaron, és a segélyhívót is tudom értesíteni. Senki sem marad elfeledve, amíg én vagyok a műszakvezető.
Még aznap éjjel útnak indultunk. Velem tartott Kravets, egy orvosi táskával felszerelkezve, és Galia néni is, aki egy egész kosár meleg ételt, takarókat és teát pakolt össze a raktárból. Roudik az autó hátsó ülésén ült, csendben, intelligens szemeivel figyelte az utat, mintha pontosan tudta volna, hogy most nem egyedül kell elvégeznie a küldetését.
A megmentés
Amikor megérkeztünk a romos házhoz Nemichayevében, a valóság még szomorúbb volt, mint a kamera felvételén. A ház tetőszerkezete félig beszakadt, az ablakok helyén csak rongyok lógtak, a hideg éjszakai szél akadálytalanul fújt át a helyiségeken.
A házban megtaláltuk az öreget. Anatolijnak hívták. Egykor a vasútnál dolgozott mérnökként, de a háború és a sors csapásai miatt mindent elveszített: a családját, az otthonát és az egészségét. Egy súlyos sztrókot követően a lábai megbénultak, és a félreeső házban rekedt, elfeledve a világtól.
Egyetlen társa Roudik volt. A kutya hónapokkal ezelőtt talált rá az öregre, és attól a naptól kezdve minden áldott reggel felszállt a vonatra, elutazott Kijevbe, megtöltötte a “hasát” és a száját a jólelkű utasok ajándékaival, majd visszatért, hogy életben tartsa az egyetlen embert, aki valaha szeretettel fordult felé.
