A kiérkező mentők megvizsgálták Anatolijt. Nagyon gyenge volt, de az orvosok megerősítették: az, hogy túlélte az elmúlt heteket, kizárólag a kutya által hozott ételnek és a testmelegének köszönhető.

— Nem megyek sehova a kutyám nélkül! — tiltakozott reszkető hangon Anatolij, amikor a hordágyra akarták emelni.

Kravets odalépett hozzá, letérdelt a hordágy mellé, és megszorította az idős ember kezét:
— Ne aggódjon, Anatolij bácsi. Roudik magával jön. És garantálom, hogy többé egyiküknek sem kell hideg betonon aludnia.

Egy új kezdet
Anatolijt a kijevi vasutas szanatóriumba szállították kezelésre, ahol a vasútállomány és a dolgozók összefogásának köszönhetően állandó ellátást kapott.

És mi lett Roudikkal?

A vörös kutya hivatalos státuszt kapott. A kijevi vasútállomány “tiszteletbeli biztonsági és szolgálati tagjává” avatta. Saját hámot kapott, rajta a nevével és egy jelvénnyel. Többé nem kellett titokban elrejtőznie az ülések alatt: az utasok és a kalauzok hősnek járó tisztelettel köszöntötték minden nap.

Minden délután, amikor Anatolij a szanatórium kertjében pihent, Roudik ott volt mellette. A kutya továbbra is szeretett vonatozni, de már nem a túlélésért harcolt, hanem azért, hogy reményt és mosolyt hozzon az emberek életébe.

Az állomás járdáján lévő sárga vonalnál azóta is sokan megállnak, és ha meglátják a vörös szőrt és a csillogó, intelligens szemeket, tudják: Roudik nemcsak egy kutya volt a vonaton. Ő volt a bizonyíték arra, hogy a leghidegebb világban is létezik tiszta, önzetlen szeretet.