A reggeli fény élesen szűrődött be a nappali nagy ablakain, megcsillanva a padlón fekvő ezüstszínű csomagolópapíron. A levegőben szinte fagyos volt a csend. A kandalló hamuja még meleg volt a tegnap esti tűzből, de a szobában uralkodó feszültség elől nem volt menekvés.
Sarah kezei láthatóan remegtek. Ott állt a fa alatt, a karácsonyi díszek halvány fényében, az arca pedig teljesen elveszítette minden színét. Úgy festett, mint akit rajtaptak valami olyan tett en, amit a saját lelkiismerete elől sem tudott volna többé elrejteni. Jason – a fiam, aki egy nap még az életem legfontosabb büszkesége volt – kissé hátrébb lépett, a tekintetét a padlóra szegezte, és egyetlen szót sem mert szólni.
– Sarah – mondtam, és a hangom olyan nyugodtan és hűvösen csengett, hogy magam is meglepődtem rajta. – Azt kérdeztem: megnyitod, vagy segítsek kibontani?
Sarah vett egy kapkodó, mély levegőt, majd letérdelt a csomag mellé. Az ujjai tétován érintették meg a drága ezüstpapírt. Lassan, milliméterről milliméterre tépte fel a ragasztószalagot. A csomag nem volt nehéz, de a tartalmának súlya – mint hamarosan kiderült – mindent elsöprő volt.
Amikor a papír leszakadt, egy vastag, bőrbe kötött mappa tűnt elő. A borítóján egy helyi ingatlanügyvédi iroda logója szerepelt. Sarah kinyitotta a mappát, és az első oldalon szereplő iratokat nézte, miközben a szeme elhomályosult a könnyektől.
– Mi ez? – léptem közelebb, és lehajoltam, hogy elolvassam a fejlécet.
Nem kellett sok idő. A dokumentum címe kristálytiszta volt: Ajándékozási és Tulajdonos-átruházási Megállapodás Tervezet. Az irat szerint a hegyi kunyhó – Robert életműve, az otthon, amit huszonkét éven át építettünk, ápoltunk és őriztünk – átkerült volna a nevem alól Jason és Sarah nevére. A dokumentum végén ott állt egy dátum: december harmincadika. És ami a legborzalmasabb volt: az én nevem mellett már ott szerepelt egy másolt, digitalizált aláírás. Egy olyan aláírás, amit soha, a büdös életben nem írtam alá.
