Február végén a hó elkezdett olvadni a tetők alól. A fák ágairól csepegő víz hangja betöltötte a csendes délutánokat.
Egyik nap Michael jött át a szokásos ellenőrzésre. Hozott magával egy doboz friss fánkot meg egy termosz gőzölgő feketekávét. Leültünk a verandán – ott, ahol Robert egykor a hintaszékeket faragta.
– Tudod, Diane – mondta Michael, miközben a kávéját kortyolgatta –, a tavasz közeledtével sok érdeklődő jelentkezett a bérbeadásra. De én azt mondom, ha még mindig úgy érzed, hogy ez a hely a tiéd és csak a tiéd, akkor nem kell kiadnunk senkinek. Megélhetünk másból is.
Ránéztem a távoli hegycsúcsokra, ahol a hó lassan átadta a helyét a fekete szikláknak és a zöldülő fenyveseknek. A kezemben tartottam a bögrémet, és éreztem a kerámia melegét.
– Nem adom ki, Michael – mondtam határozottan. – Nem fogom bérbe adni, és el sem adom soha. Ez a kunyhó nem egy befektetés. Ez az otthonom. És itt fogom leélni az elkövetkező éveimet, békében.
Michael elmosolyodott, és bólintott.
– Helyes döntés.
Az igazi tavasz megérkezésével a természet újjászületett a völgyben. A réti virágok kinyíltak a kerítés mellett, a madarak pedig újra elfoglalták a fák ágait.
Egyik áprilisi reggelen, amikor a napfény aranyló sugarai betöltötték a nappalit, felmentem a padlásra, hogy átnézzem Robert régi szerszámait. A por lepte dobozok között megláttam egy kis, barna bőröndöt. Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna korábban.
Kinyitottam. Benne nem szerszámok voltak, hanem egy vastag, kézzel készített fotóalbum.
Amikor kinyitottam az első oldalt, Robert kézírása köszönt vissza ránk az első közös nyaralásunkról, amit itt, ezen a helyen töltöttünk, huszonkét évvel ezelőtt. A képek alatt apró jegyzetek voltak:„Itt építettük meg az első lépcsőt.”„Itt ültünk először a verandán, miközben esett az eső.”„Szeretlek, Diane. Mindörökre.”
