A titok árnyéka
Don Eusebio szavai még ott visszhangoztak a fejében, de a levegőt a régi papír, a tinta és a tizenkét év alatt begyűlt kimondatlan igazságok fojtogató illata töltötte be. A kis istálló melletti szoba félhomályában Tomás a kezében tartotta azt a kopott, megsárgult levelet, amelyet Clara még azelőtt írt, hogy elszakadtak volna egymástól. A papír szélei már foszladoztak, de a tintával vetett betűk élesek maradtak, mintha tegnap vetették volna őket papírra.
Clara nem mozdult. A bőröndje a lábánál hevert, a fekete Bibliát pedig még mindig olyan szorosan szorította a mellkasához, mintha az lenne az utolsó védvonala a múlt viharai ellen.
– Nem azért hoztam ide ezeket a zsákokat, Tomás, hogy felhánytorgassam a múltat – szólalt meg végül Clara, hangja alig volt több egy fojtott suttogásnál. – Hanem azért, mert amikor Don Eusebio átadta nekem ezt a csomagot a tegnapi vásárban, azt mondta, ideje szembenéznünk azzal, amit sosem mertünk kimondani egymásnak.
Tomás lassan felemelte a tekintetét. A szemeiben nem volt düh, csak az a mély, nehéz fáradtság, amelyet az évek és a magány csiszolcsodtak bele.
– Azt hitted, elfelejtettelek, Clara? – kérdezte rekedten, miközben az ujjai végigsimítottak a levél alján lévő dátumon. 1879. október 14. – Minden egyes nap, amikor ezen a birtokon lovagoltam, azt kerestem, hogy mikor csatlakozik hozzám valaki, aki nem a félelmet, hanem az otthont hozza el. De amikor elmentél San Jerónimóba… azt hittem, a pénz és a biztonság fontosabb neked, mint a mi ígéreteink.
– Mert ezt akartad hinni! – vágott közbe Clara, és a hangja hirtelen megtelt azzal az elemi erővel, ami miatt tizenkét évvel ezelőtt annyira tisztelte. – Mert könnyebb volt azt mondani, hogy a gazdag lány elhagyott a szegény harcosért, mint szembenézni az igazsággal, amit az apád hagyott hátra!
