A csend újra rászakadt a helyiségre, de ezúttal nem volt benne béke. A vihar előtti feszültség ült a levegőben, amit csak a kinti esőcseppek kopogása törött meg a tetőn.
Tomás megfeszült.
– Mi köze van ehhez az apámnak? – kérdezte fojtott hangon, miközben a levelet az asztalra fektette.
Clara kinyitotta a fekete Bibliát. A lapok között egy összehajtott, hivatalos pecséttel ellátott irat lapult, amelynek széleit valaki szándékosan elégette, de a szöveg egy része még olvasható maradt.
– Olvasd el a levelet, amit a tartózkodási helyeden találtak, amikor átvetted a birtokot – mondta Clara, és átnyújtotta a papírt. – Nem az én levelem az igazi titok, Tomás. Hanem az, amit az apád írt aznap este, amikor elmentem. Azt hitted, magamtól hagytam el a várost? Azt hitted, hogy egy szép napon egyszerűen meggondoltam magam, és felszálltam a vonatra? Az apád fizetett ki. Fenyegetett. Azt mondta, ha nemlépek le még aznap éjjel, téged börtönbe juttat egy hamis vád alapján, amit ő maga készített elő.
Tomás szemei elkerekedtek. A papírlap remegett a kezében, ahogy a betűk összefüggő sorokká álltak össze a szeme előtt. Minden egyes szó egy-egy újabb döfés volt a szívébe. Az apja, akit tisztelt, akinek a nevét viselte, nem a büszkeségből, hanem egy kegyetlen, hidegvérű számításból építette fel ezt a magányos birodalmat köréjük.
– Tizenkét évet éltem le azzal a tudattal, hogy utáltál – suttogta Tomás, és a tekintete elveszett a távolban. – Tizenkét évig gyűlöltem magam azért, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy megtaláljalak.
– És én tizenkét évig imádkoztam egy olyan Istenhez, akiről azt hittem, elfelejtett minket – felelte Clara, miközben a könnyek végre utat törtek maguknak az arcán, de az állva maradás méltósága nem hagyta el. – Amikor ma meghallottam a hangodat abban a bárban… azt hittem, a múlt kísért. De nem a múlt volt az. Ez volt az esély arra, hogy végre megtudjuk, mi az igazság.
