A múlt kulcsa és a jövő igazsága
Az Aguascalientesben lévő kis konyha ablaka kilátást nyújtott a csendes, békés utcára, de Esteban Ríos számára a szoba falai hirtelen szűkké és fojtogatóvá váltak. A telefon a füléhez tapadt, a nő hangja a vonal másik végén pedig visszhangzott a fejében: „Péntekre időpontot tűztünk ki egy vásárlás-eladási műveletre a házára, 2 700 000 dollárért. Állítólagos meghatalmazást nyújtottak be lányuk javára.”
Esteban lassan letette a készüléket az asztalra. A keze enyhén remegett, de nem a félelemtől, hanem attól az elemi, hideg dühtől, amely évtizedes vasúti munkája során ritkán tört elő belőle, de ha felébredt, mindent elsöpört.
Amalia Vargas – aki éppen egy csésze forró teát készített a konyhapulton – észrevette barátja arcán a halálsápadt kifejezést. Odalépett hozzá, letette a csészét, és halkan megkérdezte: – Esteban… mi történt? Mit mondtak a közjegyzőségtől?
Esteban felnézett, a szemeiben tűz égett. – El akarják adni a házat, Amalia. Azt a házat, amit Juliaval harmincnyolc év alatt fizettünk ki utolsó fillérig. Azt a házat, ahol a feleségem utolsó éveit töltötte, és ahol az emlékei élnek. És meghatalmazást hamisítottak a nevemben.
Amalia arca elkomorodott. – Azt hittem, csak pénzt akarnak kicsalni tőled, mint akkor a műtétemrel. De nem. Ők az egész életedet el akarják venni. Pénteken van péntek… azaz holnapután?
– Holnapután – bólintott Esteban, majd felállt a székből. – Nem várhatunk péntekig. Visszamegyünk Leónba. Most azonnal.
Az est leszálltával Esteban és Amalia egy bérelt kocsival érkeztek vissza León külvárosába. Nem haza mentek, hanem Amalia fiának, egy helyi nyomozónak a lakásába, aki azonnal munkához látott. Kiderült, hogy a meghatalmazás, amire Lorena és Mauricio hivatkozott, nem egy egyszerű, elrontott okirat volt, hanem egy teljes körű vagyonátruházási papír, amit egy korrupt helyi közjegyző segítségével jegyeztek be, kihasználva azt, hogy Esteban néhány hónapja egy kisebb szürkehályog-műtéten esett át, és a lánya keze alá adta a postai ügyei egy részét.
