– Apa – mondta Amalia fia, Carlos, miközben a laptopján lévő dokumentumokat lapozta –, ha péntek délelőtt tíz óráig nem lépünk közbe a hivatalos lemondási nyilatkozattal és a rendőrségi feljelentéssel a hamisítás miatt, a szerződés érvénybe lép. Mauricio már talált is egy vevőt, egy befektetési céget, amely készpénzben fizet, és azonnal átveszi az ingatlant.
Esteban az ablakból nézte a sötét várost. – Nem veszik át – mondta halkan. – Mert a ház nem az övék. És én nem hagyom, hogy Julia emlékét is kisöpörjék abból az utcából.
A következő nap reggelén Leónban a napfény élesen sütött a közjegyzői iroda márványhomlokzatára. A tágas, elegáns váróteremben Mauricio és Lorena türelmetlenül sétálgattak fel-alá. Mauricio drága öltönyt viselt, és a Rolex óráját nézegette, míg Lorena a telefonján gépelt, nyilván a vevőnek küldött üzenetet.
– Apa biztosan nem fog cirkuszolni – mondta Lorena gúnyos magabiztossággal. – Elég volt12 percet hagyni a temetőben, és máris rájött, hol a helye. Ha megkapjuk a pénzt, a tengerparti lakás megvehető.
Pontosan 9:45-kor nyílott a főbejárat üvegajtaja. De nem az idős, megtört Esteban Ríos lépett be, akit tegnap kitettek a temetőben, hanem egy határozott, egyenes derekú férfi, aki mellett Carlos – a nyomozó – és egy egyenruhás rendőrtiszt, valamint maga a körzet főügyésze lépkedett.
Mauricio mosolya azonnal letörlődött az arcáról. Lorena pedig megdermedt, amikor meglátta az apját.
– Apa?! – kiáltotta elképedve. – Hogy kerülsz te ide? Nem a kórházban kellene lenned a memóriazavaraiddal?
Esteban megállt közvetlenül a lánya előtt. A tekintete hideg volt, de olyan mély fájdalmat és erőt sugárzott, hogy Lorena akaratlanul is hátranézett a férjére.
– Nincs memóriazavarom, Lorena – mondta Esteban tisztán, nyugodtan, de olyan hangon, amitől a váróteremben mindenki hallgatni kezdett. – Csak most jöttem rá arra, hogy a lányom, akit harminc évig neveltem, nem az apját siratja a temetőben, hanem a pénzemet számolja a sír felett.
