A tenger mélyétől a nappali küszöbéig
A sós víz fojtogatóan áradt be a torkomon, miközben a hullámok könyörtelenül maguk alá gyűrtek. A nehéz ruháim és a kabátom ólomként húztak lefelé, a hideg sötétség pedig azonnali végzetnek tűnt. A fejemben még ott visszhangzott Sergio utolsó, rideg pillantása a jacht korlátjáról, az a teljes közöny, amellyel a halálomra ítélt. De a túlélési ösztön – az a makacs belső hang, amely nem engedte, hogy feladjam – átvette az irányítást.
Nem tudom, mennyi ideig küzdöttem a hullámokkal, de mire a halászhajó legénysége észrevett és kihúzott a fedélzetre, már alig volt bennem élet. Két napig feküdtem egy pto. vallartai kórház ágyán, csepegő infúzióval a karomban, de amint kinyitottam a szemem, nem a félelem, hanem a fagyos, tiszta düh lüktetett a halántékomban. Sergio azt hitte, végzett velem. Azt hitte, a tenger mélyére rejtheti a bűnét, mint egy olcsó titkot.
De nem tudta, hogy Julián, a bátyám, pontosan megkapta az útitervet és az ügyvéd nevét. És azt sem tudta, hogy Lucíának, az ügyvédemnek volt egy vészhelyzeti protokollja: ha 48 órán belül nem jelentkezem, a hivatalos iratok és a gyilkossági gyanút alátámasztó terhelő bizonyítékok azonnal a legfőbb ügyészség asztalára kerülnek.
Tíz nap telt el azóta, hogy a hullámok közé lökött. Tíz nap, amíg a rejtőzködés és a felépülés homályában szerveztem meg a visszatérésemet.
A guadalajarai lakóövezet délutáni fényében a fekete terepjáró lágyan gurult be a ház elé. A csomagtartóból Julián lépett ki először, majd én követtem. A ruháim elegánsak voltak, a lépteim határozottak. A táskámban ott lapult a hivatalos bírósági végzés, a vagyonelkobzási papírok, és a rendőrségi letartóztatási parancs, amelyet a helyi parancsnok személyesen hagyott jóvá.
Amikor megnyitottam a főbejárat ajtaját a saját kulcsommal, a benti csendet hirtelen felverte egy ismerős, otromba nevetés.
