– A tenger nem akart elfogadni, Sergio – léptem be a nappaliba, egyenes derékkal, a tekintetemben nem volt félelem, csak a teljes pusztítás ígérete. – Mert a halottaknak nincs joguk visszatérni. De én nem haltam meg. Én csak elmentem egy kis időre, hogy látsszon, ki is vagy valójában.
A ház főbejáratánál hirtelen lépések zaja hallatszott. Három egyenruhás rendőrtiszt és Julián lépett be a nappaliba, kezükben a letartóztatási paranccsal és a hivatalos bizonyítékokkal.
– Sergio Villaseñor – mondta a vezető tiszt rideg, hivatalos hangon, miközben a bilincset előhúzta –, letartóztatjuk szándékos emberölési kísérlet, okirat-hamisítás és vagyonbitorlás alapos gyanújával. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Sergio összeomlott. A térdei feladták a harcot, és a szétfröccsent whisky közepére rogyott a padlóra, miközben a bilincs kattanása végleg bezárta a kört a múltja felett.
Három órával később a ház újra csendes volt. A rendőrök elvitték Sergiót, Renata sírva hagyta el a helyiséget a cuccaival, Doña Ofelia pedig csendben takarította el a saját holmiját a teraszos szobából, mert a tulajdoni lap – amely kizárólag az én nevemet viselte – most már végleg biztonságban volt.
A naplementébe hajló délutáni fény átszűrődött a nappali ablakán. Letéptem a naptárról a régi napokat, és leültem a kedvenc fotelomba. A vihar elült, a tenger elcsendesedett – és én végre otthon voltam a saját életemben.
