A tágas nappaliban Sergio ült a bőrkanapén, kezében egy pohár skót whiskyvel, míg a karján az a fiatal nő, Renata csüngött, hatalmas terhes hassal. Doña Ofelia, az anyósom pedig a fotelból nézett rájuk diadalmas elégedettséggel, miközben a kávésasztalra dobta a lakás kulcsait.
– Végre… – mondta Sergio gúnyosan, fel sem nézve a poharáról, miközben Renatát átölelte. – A takarítónő megint késett, de mostantól úgysem számít. Ez a ház már a miénk, anyu. A papírok hamarosan aláíródnak, és a drága Marina holtteste sosem kerül elő a Csendes-óceánból. Egy tökéletes baleset volt.
Renata elégedetten kuncogott, és beleivott a pezsgőjébe.
– Remélem, nem hagymásan takarított – jegyezte meg gőgösen. – Mert az új babaszobát itt fogjuk kialakítani.
Doña Ofelia felnevetett, és a kezével a kulcsok felé nyúlt, hogy felvegye őket az asztalról.
– Na, fiam – mondta az anyósom –, ideje végleg kidobni azt a sok régi emléket, amit az a szerencsétlen itt hagyott.
– Egyetértek, Ofelia – mondtam én.
A hangom tisztán, élesen és hűvösen csengett be a nappali csendjébe, mint egy pengés acél.
A mozdulatok egyszerre fagyosak lettek.
Sergio a poharával a kezében hirtelen felpattant a kanapéról. A színe azonnal elszállt az arcáról, a szemei kiugradtak a helyükről, mintha egy kísértetet látana a fényes nappal. A lábak megroggyantak alatta, és a drága kristálypohár nagy csörömpöléssel esett a márványpadlóra, az értékes whisky pedig szétfröccsent a szőnyegen.
Renata felsikoltott, a kezével a szájához kapott, és hátrahűlt a kanapén. Doña Ofelia pedig, aki éppen fel akarta venni a kulcsokat, kővé merült, a szája nyitva maradt, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
– Te… te… ez… ez nem lehet igaz! – dadogta Sergio, miközben hátranézett, mintha a saját árnyékától félne. – Hol… hol jöttél ki? Azt hittem, a tenger…
