A kávé még mindig ott égette a kezemet, de a fájdalom mostanra elhanyagolhatóvá vált ahhoz képest, ami a fejemben kavargott. A gyár ebédlőjének zaja hirtelen elhalkult. Azok a munkások, akik eddig a műanyag tálcáik mögé rejtőzve ették a szendvicseiket, most mind némán figyelték, ahogy Donna Jennings gőgösen elviharzik, a férje, Paul pedig – a cég egykori megbecsült, de most gerinctelen vezetője – lesütött szemmel bámulja a padlót.
Letöröltem a selyemingem ujjáról a barna foltot egy szalvétával, lassan felálltam a műanyag székről, és a tálcámat a gyűjtőbe tettem.
– Scott – mondtam halkan, miközben a hűséges karbantartó mellettem állt. – Menjünk az irodámba. Ma délután lezárjuk a kört.
A hurok szorul
Az elnöki iroda legfelső emeleti ablakaiból tökéletesen rá lehetett látni az Apex Industrial Holdings hatalmas, füstölő gyártelepére. Három évtizeddel ezelőtt ez a hely a becsület, a nehéz munka és a büszkeség szimbóluma volt. Most pedig egy korrupt, rohadó birodalommá vált, amelyet néhány önjelölt kiskirály – mint Donna és Paul Jennings, valamint a csatlósaik, Walter és Donald – belső körként használt saját maguk gazdagítására.
De elszámították magukat. Azt hitték, egy olyan nő, aki húsz évig olcsó motokban aludt az autópályák mentén, és a saját két kezével építette fel a kapcsolatait, megijed egy forró kávétól meg néhány fenyegetéstől.
Az asztalomon ott feküdt a független könyvvizsgálók jelentése, amelyet Scott és a saját hálózatóm segítségével az éjszaka folyamán összeállítottunk.
– Rachel – lépett be az irodába Scott, a kezében egy vastag dossziéval. – A helyzet kritikus. Walterék elvágták a logisztikai láncot. Donald az alkatrészbeszállítókon keresztül eléri, hogy a sorok ma délután háromkor leálljanak. Azt hiszik, ha megállítják a termelést, térdre kényszerítenek, és te magad fogsz könyörögni Olivernek, hogy rúgjon ki.
Odadőltem a bőrforgószékemre, és halvány mosoly futott át az arcomon.
