A fenséges Grand Ballroom csillárjai ezer meg ezer kristályszínen szórva árasztották a fényt a helyiségre. A levegőben a friss rózsák, a drága parfümök és a pazar ételek illata keveredett. Az esemény, amelyre a vármegye elitje, üzletemberek, befektetők és a sajtó képviselői gyűltek össze, Daniel karrierjének csúcspontja kellett volna, hogy legyen. A Whitmore-csoport éves gálája és jótékonysági bálja zajlott, ahol a cég legújabb fejlesztéseit és jövőbeli terveit mutatták be.
De most a bejáratnál, a fényes márványpadlón állva, minden szem ránk szegeződött.
Daniel arca eltorzult a döbbenettől és a dühös hitetlenkedéstől. A tökéletesen szabott, sötétkék szmokingjában ott állt, miközben a kezében tartott pezsgős pohár megremegett az ujjai között. Nem hitt a szemének, hogy ott lát engem – az apját, akit néhány nappal ezelőtt egy egyszerű bőrönddel kidobott a saját otthonából, és aki a fia rideg parancsára Noah kis virágboltjában talált menedéket.
– Mi… mi a fene ez? – sziszegte Daniel, miközben gyors léptekkel átvágott a termen, és megállt közvetlenül előttünk. A hangja rekedt volt, tele fojtott haraggal. – Hogy mertél idejönni, apa? Azt mondtam, maradj távol! Ez egy zártkörű, elit üzleti rendezvény! Nem idevaló vagy a kopott kabátodban!
Noah mellettem állt. A fiatal virágárus arcán nem volt nyoma a korábbi kétségbeesésnek; a szemeiben bátor, tiszta elszántság csillogott. Kezében egy elegáns, vastag bőrborítású mappát tartott, amit a bál szervezőitől kapott.
– Nem kéretlenül jöttünk, Daniel – mondtam halkan, de olyan határozott hangon, ami megálljt parancsolt a fiam dühének. – Meghívónk van. És mint láthatod, a beléptető rendszer ezt azonnal megerősítette.
A fordulat pillanata
Daniel a mellette álló rendezvényszervezőre, egy magas, sötét öltönyös férfira nézett, aki zavartan nyelt egy nagyot, majd bólintott.
– Igen, Mr. Whitmore… az úr és a kísérője a hivatalos VIP vendéglistán szerepelnek – mondta a szervező, mire a körülöttünk álló üzletemberek suttogni kezdtek.
