A tömeg szétvált, és a lépcsőn lefelé lépdelt Mr. Arthur Sterling, a Whitmore-csoport nyolcvanéves alapító elnöke – az az ember, akit Daniel a példaképének tekintett, és akinek a nevét mindenhol hangoztatta. Mr. Sterling botjára támaszkodva odalépett hozzánk, ránk nézett, majd megállt Daniel előtt.
– Mr. Sterling! – kiáltott fel Daniel, és a hangja hirtelen szinte könyörgéssé vált. – Ön… ön mit keres itt? Azt mondták, beteg, nem tud eljönni a bálra!
– Jobban vagyok, mint gondolnád, Daniel – mondta az idős elnök hideg, metsző hangon. – És elég jól ahhoz, hogy észrevegyem, mikor próbál valaki a saját apja és egy kisvállalkozás tönkretevésével hírnevet szerezni magának. Az apa-fiú kapcsolatod nem tartozik a cégre, amíg otthon intézitek. De amikor a hatalmadat arra használod, hogy illegális záradékokkal zsarold a helyi beszállítókat, és utcára dopd a saját apádat… az már a Whitmore-csoport hírnevét is rombolja.
A teremben halálos csend lett. Mindenki hallotta Mr. Sterling szavait. A sajtó vakui vakító fényáradatban lőttek képeket a megalázott fiamról.
– Én… én csak a cég érdekeit védtem! – próbálkozott Daniel, de a hangja már csak egy erőtlen suttogás volt.
– Nem a cég érdekeit védted, Daniel, hanem a saját hiúságodat – mondta Mr. Sterling, majd felém fordult, és tiszteletteljesen biccentett. – Mr. Whitmore… elnézést kérek a családi viszonyok miatt okozott kellemetlenségekért. De úgy gondolom, itt az ideje, hogy a cég igazi örököse és alapítója átvegye a szót a színpadon.
A színpad mögött
A bál hivatalos része nem úgy folytatódott, ahogy Daniel tervezte.
Néhány perc múlva Mr. Sterling személyesen kért fel arra, hogy lépjek fel a díszemelvényre. Nem volt rajta szmokingom, csak a tiszta, egyszerű öltönyöm, amit Noah családjától kaptam kölcsön az estére. De amikor a mikrofon elé léptem, a teremben helyet foglaló négyszáz ember némán figyelt.
