– VIP listán? – kiáltott fel Daniel, és a tekintete újra rám szegeződött, mintha most látna először. – Hogy a csudába kerülnél fel a VIP listára?! Te egy… egy nyugdíjas vagy, aki egy kis bérelt lakásban sepert! Te nem tartozol ide!
– Tényleg? – lépett előre Noah, és a bőr mappát meglengette a levegőben. – Lehet, hogy Daniel Whitmore azt hitte, hogy ha lemondja a megrendelésünket, és megpróbálja aláíratni velem a hamis nyilatkozatot a hibáért, akkor csődbe visz minket. Lehet, hogy azt hitte, a kis boltom összecsuklik, és nem lesz pénzünk a számlákra. De Daniel elfelejtett valamit: a kereskedelem nemcsak a szerződésekről szól, hanem a kapcsolatokról és a becsületről is.
A terem csendesebbé vált. A vendégek abbahagyták a beszélgetést, és a mi irányunkba fordultak. A helyi média kamerái – amelyek eddig Daniel sikerét közvetítették – most a bejáratnál zajló drámára fókuszáltak.
– Miről beszélsz, te bolti árus? – kérdezte Daniel hidegen, de a homlokán már gyöngyözni kezdett a veríték.
– Arról, Daniel, hogy amikor te lemondtad a száz csokros rendelést, mert meg akartad büntetni az apádat, elfelejtetted megnézni, ki finanszírozta valójában a Whitmore-csoport alapítói alapját – mondtam, miközben kihúztam magam, és a fiam szemébe néztem. – Az a vagyon, amire most építed a karriered, nem a te zsenialitásod terméke. Nagyapádtól maradt ránk. És a Whitmore-csoport nagytulajdonosi tanácsa tegnap délután – miután átnézték a pénzügyi jelentéseket és a visszaéléseket, amiket a rendezvényszeresítő csapatod művelt – egyhangúlag úgy döntött, hogy felülvizsgálja a vezetést.
Az igazság kinyilatkoztatása
Daniel arcáról hirtelen minden szín eltűnt. A szemei kitágultak, és a kezéből a pohár csaknem kicsúszott.
– Ez… ez hazugság! – dadogta, és a hangja most már messze nem volt olyan magabiztos, mint amikor kidobott minket otthonról. – Az igazgatótanács engem támogat! Én vagyok a cég arca!
– Voltál, fiam. Voltál – mondta egy mély, határozott hang a hátunk mögül.
