A levegőben feszülő csend szinte kézzelfogható volt a tárgyalóban, miközben a Holloway Aviation jogi képviselője, egy borotvált fejű, drága öltönyt viselő férfi, lassan áttolta felém a vastag papírhalmot. A toll a mutatóujja mellett hevert, pont olyan szögben, mintha csak egy természetes mozdulat lett volna aláírni a halálos ítéletemet.
– Elena, gondold át jól – mondta Marcus Bell, a felettesem, akinek az arcán már nyoma sem volt a hangári idegességnek. Mostanra visszanyerte a magabiztos, rideg mosolyát. – Kapsz egészségügyi biztosítást, egy tökéletes referenciát, és elfelejtjük ezt az egész incidenst. Senki sem akarja tönkretenni a jövődet. Huszonöt éves vagy. Egyetlen aláírással megmenteled a karrieredet.
De én a papírra néztem. A mondatra, amely arra kényszerített volna, hogy meghazudtoljam önmagamat: „elismerem, hogy az első figyelmeztetés előzetes volt – és hogy nem fejeztem be a szükséges diagnosztikai folyamatot…”
Természetesen nem fejeztem be. Mert miközben még a fémrészecskék pontos eredetét kerestem volna a szűrőben, Marcus és Grant Holloway már kiiktatták a hozzáférésemet, és a levegőbe kényszerítették a gépet. A pilóták vészhelyzetet hirdettek, visszatértek, és mégis… mégis úgy akarták beállítani, mintha én tévedtem volna. Mintha a riasztás csak egy túlreagált, tapasztalatlan gyakornok téveszméje lett volna.
Felemeltem a fejem, a szemembe gyűjtve az összes dühöt, amit az elmúlt órákban elfojtottam.
A harc az igazságért a hangáron kívül
– Nem írom alá – mondtam. A hangom nem remegett. Meglepetten kapták fel a fejüket. Marcus arckifejezése egy pillanat alatt ábrándosból fagyossá vált.
– Elena, kislányom, ne légy ostoba – lépett közbe a HR-es nő, aki eddig szótlanul ült a sarokban. – Nincs pénzed ügyvédekre. Nincsenek kapcsolataid. A cég ellen harcolsz, amelynek évente nyolcmillió dolláros karbantartási költségvetése van, és amelynek a tulajdonosa most is New Yorkban tárgyal. Mit gondolsz, ki fog neked hinni? Egy húszéves lánykának, vagy a céghivatalos szakértőknek?
