Az a magánrepülő készen állt, amikor a főnököm kizárt a karbantartó rendszerből. Néhány perccel ezelőtt figyelmeztettem a gazdag férfit, aki tulajdonosa: “A bal oldali motor fémet gyárt. Ez a gép nem hagyta el a hangárt.” Rám nézett, és azt mondta: “Hat perc múlva elhagyta a hangárt.” A

– Apám, a családi birodalom soha nem épülhet hamisságra – feleltem, és bár a hangom komoly volt, éreztem, hogy a neheje már mögöttem van.

Huszonöt éves vagyok. A karrierem nem ért véget a Holloway Aviationnál; éppen ellenkezőleg: a szövetségi vizsgálat után a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Felügyelet (NTSB) vezető vizsgálóbiztosa hívott fel egy állásajánlattal. Mostantól én vagyok az, aki ellenőrzi a gépeket – és senki, de senki sem kényszeríthet többé arra, hogy elfordítsam a fejem, ha valahol fémrészecskék csillognak az olajszűrőben.

Az ég továbbra is hatalmas volt és nyitott, de tudtam: a repülés attól biztonságos, hogy vannak emberek, akik mernek nemet mondani akkor is, amikor mindenki más hallgatni akar.