– A fényképeknek – vágtam rá halkan, de határozottan. – A telefonomban ott van a munkahelyi napló digitális másolata. És ami a legfontosabb: a belső biztonsági vonalra leadott hangüzenetem a felszállás előtt rögzítette a hívást, a pontos időbélyeggel, a gép regisztrációs számával és Marcus utasításával együtt.
A szobában hirtelen megfagyott a levegő. Marcus arcáról leszaladt a szín; nyilvánvalóan elfelejtette, hogy a független biztonsági vonal rendszere kívül esik a helyi szerverek törlési jogosultságán. Az automatikusan rögzíti és szövetségi szinten archiválja a hívásokat, hogy megvédje a bejelentőket az iparági megtorlásoktól.
– Te… felhívtad őket? – suttogta Marcus, miközben a jogász felé fordult, akinek a homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg.
– Ez a játék véget ért, uraim – álltam fel az asztaltól. – Ha azt hiszitek, hogy elhallgattattok egy papírfecnivel, akkor nagyon alulbecsültétek a motivációmat. Nem azért tanultam éveken át a motorkarbantartást, hogy egy hibás, fémreszelékes hajtómű miatt lezuhanjon egy gép, és ártatlan emberek haljanak meg a ti kapzsiságotokért.
Nem vártam meg a válaszukat. Megfordultam, sarkon fordultam, és kisétáltam a tárgyaló ajtaján. A hátam mögött hallottam, hogy Marcus valami dühös ordibálásba kezd, de már nem érdekelt. Szabad voltam. Vagy legalábbis az igazság útjára léptem.
Az új szövetségesek
A cégtől való elbocsátásom híre futótűzként terjedt el a helyi repülőtéri közösségben. Bár a hivatalos csatornákon keresztül megpróbálták elhallgattatni az ügyet, a hangárban dolgozó szerelők – akik közül sokan ugyanezekkel a nyomással küzdöttek – titokban mellém álltak.
Két nappal később egy kávézóban ültem a város szélén, amikor egy ismeretlen, kopott dzsekis férfi ült le az asztalomhoz. A kezében egy barna papírtasakot tartott.
– Te vagy Elena Torres? – kérdezte halkan, miközben körülnézett.
– Én. Ki tetszik lenni?
