😱
Harmincöt éven át a férjem ragaszkodott hozzá, hogy minden este vele igyak. Halála után a hátrahagyott üveget egy laboratóriumba vittem vizsgálatra. Amint az orvos meglátta az eredményeket, az arca elvesztette a színt – és bezárta az iroda ajtaját.
Minden este pontosan kilenckor Richard két poharat tett az asztalra. Aztán elővett egy üveget, amit elrejtett. Bent sötét folyadék volt, éles, kellemetlen keserűséggel.
“A következőre,” mondta mindig is.
Eleinte azt hittem, hogy a kis rituálénk romantikus. Az évek múlásával azonban olyasmivé vált, amit el kellett viselnem. Még akkor is, amikor beteg voltam, kimerültem, vagy nyíltan azt mondtam, hogy nem akarok italt, Richard csendben ült velem szemben, és várta, amíg kiürítem a poharamat.
Ami a legjobban aggasztott, az az volt, mennyire hevesen őrizte azt az üveget. Egyszer a tizenhat éves lányunk, Claire, nyúlt érte. Richard olyan gyorsan elkapta, hogy Jane összerezzent.
“Soha többé ne nyúlj hozzá.”
Ez volt az első alkalom, hogy egy félelmetes kérdés gyökerezett a fejemben: Mit ittam az évek során?
Havonta egyszer érkezett egy kis csomag Richardnak. Levitte a pincébe, ott maradt egy darabig, majd visszatért egy másik sima üveggel, ami ugyanazt a sötét folyadékot tartalmazta. Sosem volt címke.
Egy este, eltökéltem, hogy megtudjam, jogosak-e a gyanúim, csendben beleöntöttem az italomat egy szobanövény cserépébe.
Reggelre minden levél feketére vált.
Hideg futott végig rajtam. Gondoltam a gyengeségre, ami sosem tűnt elhagyni, a szédülés rohamaira, és arra a furcsa fémes ízre, ami minden esti ital után a számban maradt.
Lehet, hogy az a férfi, akivel megosztottam az életem, valóban apránként mérgezett engem?
És mégsem tudtam ezt a gondolatot összeilleszteni a házasságunk többi részéhez. Minden más módon Richard gyengéd, figyelmes és mélyen szerető volt.
Egy télen, harmincöt év együttlét után, hirtelen szívrohamot kapott. Még a kórházi ágyából is minden este hívott.
“Befejezted?”
“Igen,” mondtam neki, bár addigra már hazudtam.
